Gyökössy Endre: Kőben maradt angyal

Ritka ember volt. Műveltségét, tudása kincseit olyan alázattal osztogatta, hogy senkit nem zsugorított vele, csak ajándékozott, és ő köszönte meg, ha elfogadták. Magáról nagyon ritkán beszélt. Ám úgy tudott kérdezni, hogy válasz helyett vallani kellett, s ő sosem fáradt el a hallgatásba. Figyelt és azt is megértette, amivel nem értett egyet, anélkül, hogy cinkosságot vállalt volna.
Nem sokkal harmadik szívinfarktusa előtt, ami elvitte, hosszas faggatásomra elárulta, hogy diákkora óta naplót vezet. Nem vele történt eseményekről, hanem arról, hogy azok mit váltottak ki belőle és változtattak meg benne – jóvégre.
-Az utóbbi években- mondta szomorkás mosollyal- az év vége felé, vagy az újév elején, néhány oldalon summázom eltelt esztendőmet, s azt veszem észre, hogy egyre inkább nem az fáj, ami történt velem, nem a sebző szavak és fájó sebek emlékei, hanem az, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg.
Elhallgatott, a szőnyeg mintáit nézegette, majd így folytatta:
-Már tudom, hogy vannak könyvek, amelyeket nem olvasok el, tájak, amelyeket nem láthatok, folyók és tengerek, amelyeken sosem hajózom; nyelvek, amelyeket ezután sem értek, emberek, akikkel nem foghatok kezet, nem válthatok velük szót, és gondolatok, amelyeket már nem gondolhatok végig. Úgy halok meg, mint apám.
-Nem ismertem- mondtam csöndesen, hogy apjára emlékezésében meg ne zavarjam.
-Kőfaragó volt, és azt hiszem, olykor szobrásznak álmodta magát- idézte merengve a múltat-, kertje eldugott sarkában fáktól és bokroktól eltakarta, maga tákolta fészerben éveken át hatalmas szürke kőtömböt faragott. Azt mondta, saját sírköve lesz. Olykor, ha nem volt otthon, odalopakodtam és belestem a deszkatákolmány hasadékain, mert az ajtaját belakatolta. Angyalalakot faragott a kőbe. Alulról fölfelé. Máig sem tudom miért, így kezdte el. Az angyal lábfejét, saruját, ruhája redőit, alakját aprólékos gonddal kivéste már, amikor utoljára láttam a szobrot, de az arcával elakadhatott. Annak csak a körvonalai látszottak; az angyal szárnyai bent maradtak a szürke kőben. Így halt meg apám. Vésőit és kalapácsát ott találtuk a befejezetlen szobor lábai előtt!…
Felnézett a szőnyeg mintáiról, s annyit mondott még, inkább csak magának:
-Azt hiszem, félig készen én is bent maradok a szürke kőben.


Barátom sírján, amelyben apja is fekszik, ez a kőben maradt, félig kész angyal áll, talpazatán kettőjük neve, alatta kétszer két évszám között egy-egy kötőjel. Egyszer megjegyezte;
-Ennyi az élet, két évszám között arasznyi vonal.

Éveken át, még álmaimban is megjelent ez a kőben maradt, szürke angyal. A félbenmaradottság, az el nem készültség, a befejezetlenség szimbólumaként. Tudom, ennek a kínja másokat is megkísért. Ezért válik számtalan serdülő narkóssá, vagy dobja el életét. Ha nem lehet önmagunkat befejezni, minek elkezdeni? „Kikészülnek”, mert nem hiszik, hogy elkészülhetnek, hogy azzá lehetnek, akivé lenni szeretnének. Nem egy középkorú ezért alkoholista. Sok ember ezért depressziós. Telnek, múlnak az évek, „kötőjelük” egyre közelebb ér a második évszámhoz, s életük csak múlik, ám nem telik meg megvalósított önmagukkal, bent maradnak a szürke kőben.
Bent maradunk?
Kinyilatkoztatásnak hatott rám, amikor felfedeztem a Filippi 1:6. versét: „Meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára”. Kopernikuszi fordulattá vált számomra. Azért írtam meg, mert másokkal is megtörténhet ugyanez.
E páli vallomás megértése óta magam is meg vagyok győződve, hogy nem csak én munkálkodom magamon, s hogy Gazdánk nem végez félmunkát. Ő nem kontár s nem fárad belém. Belénk. Egészen elvégzi rajtunk, amire nekünk nem futja- két évszám között- erőnkből, időnkből, türelmünkből, s ha életünket Tőle vissza nem lopjuk: minden felesleget lefarag rólunk és kifarag bennünket a Mester-Krisztus Jézus napjára. Ma már nem álmodom a fészer szürke angyalával.

Imádság

Egy imádság van a szivemben, amióta hazajöttem...

"Jabéc segítségül hívta Izráel Istenét, és ezt mondta: Bárcsak nagyon megáldanál engem, és kiszélesítenéd határomat, velem lennél, és megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom! És megadta neki Isten, amit kért. " 1.Krón. 4:10

Ezek a gondolatok foglalkoztattak...különösen az, hogy "...megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom..."
Ha már a fájdalomról beszélek... eszembe jut az egyik ének, amit nagyon szeretek... "Nincs olyan fájdalom, gond, mit meg nem oldhat..."

Sokminden van bennem, ami foglalkoztat... szerettem volna, ha néhány dolog világossá vált volna előttem az elmúlt hetekben, de nem lettek világosabbak előttem a dolgok, sőt, még gyültek megoldásra váró kérdések. Egy valami erősödött bennem. És ezt ma este az Úr alá is támasztotta két igeverssel: "Eközben pedig azt tartottam becsületesnek, hogy az evangéliumot nem ott hirdettem, ahol Krisztust már ismertté tették, hogy ne idegen alapra építsek, hanem ahogyan meg van írva: 'Meglátják őt azok, akiknek még nem hirdették, és akik még nem hallották, azok megértik.' " Róma 15: 20-21

Eszembe jutott még Istenek egy másik ígérete is, amit már rég kaptam Tőle: Ézs. 49: 1-6
És, ami még ezekhez az igékhez társul: " „Legszebb álmaid némelyike darabokra fog hullani, s megkísért annak lehetősége, hogy feladd a reményt. Úgy fogok tűnni, mint akit nem tudsz elérni, sőt még ennél is rosszabb: gyengének és fájdalmad iránt érdektelennek látsz majd. Azon fogsz tűnődni, hogy képtelen vagyok bármit is megtenni, vagy egyszerűen csak nem akarok. Amikor széttört reményekkel küzdesz, szégyent fogsz vallani, csakúgy, mint szolgám, Péter. Csalódni fogsz magadban egészen odáig, hogy meggyűlölöd saját magad. Én pedig úgy tűnök majd neked, mint aki visszahúzódik, és nem tesz semmit. Amikor mindez megtörténik, ezt mondom neked: Ne add fel a reményt! Olyan terv van kibontakozóban, melyet most nem látsz át. Ha az én szememmel látnál, akkor is fájna, de nem válnál reményvesztetté. Boldogan kitartanál mellettem a legnagyobb szenvedések közepette is. Ahhoz biztosítom számodra az erőt, hogy tetszésemre légy, nem pedig ahhoz, hogy jól érezd magad. Az azomban, hogy meg vagyok veled elégedve, valódi öröm forrásává válik számodra.

Lelked legmélyén leginkább arra vágysz, hogy részese légy tervemnek, hogy építsd királyságomat, hogy megismerj, hogy tetszésemre légy, és élvezd a velem való közösséget. Kielégitem ezt a vágyad. Erőd lesz rá, hogy jól képviselj, történjék bármi is életedben. Ezt a reményt adom e világon neked. Ne veszítsd el!”
Remélem bátorítólag hatottak a fenti gondolatok, mert rám mindig jó hatással vannak, ha elolvasom.

Ha valami hozzáfűzni valód lenne, megteheted...

Vége a sószórónak

Vége van. Felteszem magamnak a kérdést, hogy mi jót váltott ki belőlem, mert rosszat is kiváltott. Fájdalommal vettem tudomásul, hogy sok undokság lakik még bennem...
A jók is jönnek a felszinre, de még meg kell érlelődjön bennem...
Van amit méginkább látok: a sok embert, aki talán boldognak gondolja magát, mégis halott...
Én tudom az igazságot és mégis gyáva nyuszinak érzem magam, aki lapul egy bokor tövében és várja, hogy oda jöjjenek mások, hogy végre kibökjem: "hét, te... én boldog vagyok, szabad... megváltott...te nem akarsz igy élni..."
Ez szabadság?
Valaki egyszer azt mondta, ha mi hivők igazán hinnénk abban, hogy van kárhozat, akkor mindent megtennénk, hogy megmentsük az embereket.
Azt hiszem az a baj, hogy nem vagyok elég "bolond", nem vagyok eléggé a "kereszt bolondja" :(
Meg az, hogy nem fáj eléggé, hogy az az ember, aki elmegy mellettem az utcán a kárhozat felé menetel...
Még valamit megértettem, hogy nem ott a helyem, ahol amugy is roskadoznak a padok a hivőktől, hanem ott a helyem, ahol szomjaznak Isten után az emberek, de nincs aki egy korty vizet nyújtson nekik...
Odaálltam az ajtóba és arra várok, hogy forduljon a kulcs a zárba...
Már tudom mi van az ajtó mögött...