Füves legelő és csendes víz

  Füves legelőkre és csendes vizekre van szüksége a nyájnak. Ezt legjobban a Jó Pásztor tudja, és Ő ezeket el is készíti minden nap. De a fennsík, ó a fennsík, az csodálatos! Sok munkával keres a Pásztor jó legelőt nekik, öntözi, javítja a talajt, hogy dús legelője legyen a nyájnak. Tudja, hol vannak a pompás fennsíkok, ahol nemcsak ropogós füvet, hanem árnyas fákat, bozótokat is találnak, ahol pihenhet, kérődzhet a nyáj. Így terít asztalt a mi Pásztorunk.
Fennsíknak nevezném az elmúlt két hetet. Fennsík, ahol a meghitt beszélgetések a Pásztorral felüdítik a lelket. Talán nem minden nap jutunk el a fennsíkra, de a füves legelő és a csendes víz elkészítve vár bennünket. 
Szilágycseh. Sószóró. A megismerhető Krisztus. Fehérke. Jó alkalmak a testvérekkel Isten jelenlétében. Címszavakban így írnám le az elmúlt hetet. 
Talán nem úgy indult az a hét, ahogy szerettük volna, mert foghíjas lett a csapat. 6 helyett csak 5-en tudtunk elmenni. Jobban oda kellett tenni a vállunkat és vinni a munkának terhét. Így visszanézve, azt látom, hogy a nehezét nem mi vittük, hanem az Úr, és nem csak a munka terhét, hanem bennünket is.
A megismerhető Krisztus: ez volt a hét témája gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt. 
„Én vagyok a Jó Pásztor!” – hangzott fel első nap. ÉS nem csak az első nap, hanem az egész hetet átfogta ez az oltalmat és békességet adó tudat. A délelőtti gyermekfoglalkozások végén Fehérke történetét báboztuk el. A hétvégi beszámolón láthattuk, hogy a gyermekekre ez volt a legnagyobb hatással. De nem csak rájuk, hanem rám is. Régóta ismerem ezt a történetet, de mindig szívembe markol, akár hányszor újra olvasom. Kinga fogalmazta meg azt, ami ott volt nekem is mindig a szívemben, hogy: „Magamra ismertem a történetben, mert én is olyan vagyok, mint Fehérke: kíváncsi. És olyanná akarok válni, mint Fehérke.” Bennem ez erőteljesebbé vált a hét alatt, már csak azért is, mert a bábozásnál én voltam Fehérke. 
Leginkább a meghitt beszélgetések a Pásztorral, amik hiányoztak mostanában az életemből. Én tudom, hogy milyen a Jó Pásztor karjában lenni, hallani hangját, elmondani neki mindent. Figyelni rá, lépést tartani vele, rá figyelni a halálárnyékának völgyében. De tudom, milyen elveszettnek lenni, kétségbeesetten segítségért kiáltani a szakadékból. Tudom, hogy milye rémülten élni az idegen pásztor nyájában. Tudom, hogy milyen a Jó Pásztor nyájában lenni, de nem a helyemen, hanem valahol a szélen csellengni.
De a nevem Megváltott-Fehérke. 
„Én vagyok az élet kenyere.” – második nap. 
„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.” Fil.4:19
És az Úr elé hoztuk mindazt, mait szükségnek látunk az életünkbe. Leírtuk egy lapra, és kiterítettük az Úr elé, aki mindazt be tudja tölteni. Annyira jó volt Isten jelenlétében lenni. 
„MINDAZ VAGYOK, AMIRE SZÜKSÉGED VAN!”
  „Én vagyok a feltámadás és az élet.” – harmadik nap.
Lázár feltámasztása. 
Jöttek a hírrel Jézushoz
“Kérünk, gyere gyorsan!”
Lázár beteg,
és a segítséged nélkül,
nem fog életben maradni.
Mária és Márta 
látták meghalni a testvérüket.
Ők várták Jézust,
De nem érkezett meg, 
és tűnődtek, hogy “Miért?”

A halál felülkerekedett rajta,
S négy napja már el volt temetve,
Amikor valaki azt mondta:
 “Hamarosan itt lesz az Úr, 
mert már úton van.”
Márta Jézus elé szaladt
és sírva fakadt:
 “Uram, ha itt lettél volna, 
meg tudtad volna gyógyítani öt, 
és még most is élne.”

 “De Te négy napot késtél, 
és minden reményünk oda van.
Uram, mi nem értjük, 
hogy miért vártál olyan sokat.”
De az Ö útja, Isten útja,
nem a tied, és nem az enyém,
És nem nagyszerü?
Amikor Ö négy napot késik, 
Ö még akkor is idöben van.

Jézus azt mondta: 
“Márta, mutasd meg a sirt.”
De Márta azt mondta: 
“Uram, te nem érted,
hogy már négy napja 
el van temetve
A kő a sírtól el lett hengerítve.
Aztán Jézus sírt: 
“Lázár! Jöjj ki!”
Valaki odaszólt:
“Feltámadt! Feltámadt!”

Te most lehet, hogy
a félelem harcát harcolod,
Sírva jössz az Úrhoz:
“Szükségem van most rád!”
De Ö nem jelenik meg.
Barátom! Ne csüggedj el!
Mert Ö most is ugyanaz,
Ö hamarosan itt lesz,
Elhengeríti a követ az útból,
És neveden szólít téged.

Mikor Ö négy napot késik,
és minden remény oda van,
Uram, mi nem értjük, 
hogy miért vártál olyan sokat,
De az Ö útja, Isten útja,
nem a tied, és nem az enyém,
És nem nagyszerü?
Amikor Ö négy napot késik, 
Ö még akkor is idöben van.

Az én Istenem HATALMAS!
Amikor Ö négy napot késik, 
Ö még akkor is idöben van!
BARÁTOM!  
Ö AKKOR IS IDÖBEN VAN!!!

“Én vagyok a világ világossága.” – negyedik nap.
Bartimeus újra lát. “Mit akarsz, hogy veled cselekedjem?” – ez volt Jézus kérdése. Ez volt a kérdése felénk is. És mindenkinek szíve legmélyéből jött a válasz. És én hiszem, hogy Isten komolyan vette mindazt, amit akkor elmondtunk neki.
„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” – záró akkord. 

„Fehérkéből igazi vezérkos lett. De soha sem felejtette el Bátort. Szeme mindig a Pásztoron csüggött, leste minden szavát és igyekezett végrehajtani akaratát. Hűséges, okos, bátor vezérkos vált belőle. Szerette a Pásztort, és szerette a nyájat.
Egy este, mikor a karámba érkeztek, a Pásztor magához szólította. Fehérke rosszat érzett finom ösztönével. Szíve ezt dobogta: Veszedelem... veszedelem. A juhok is érezték, nem feküdtek le, feszültséget szagoltak a levegőben. A karámon kívül lépések zaja, furcsa nesz. Visszafojtott beszélgetés", fáklyák fénye kúszik elő.
Pásztor: Rád bízom a nyájat, Fehérke, én most elmegyek.
Fehérke: Hová mész, Pásztor?
Pásztor: Elmegyek, és helyet készítek nektek. Az én Atyámnál sok hely van, de ha nem volna, én most elmegyek, és helyet készítek nektek. Oda, ahol Bátor van, és ahová igyekszünk mi is mindnyájan.
Fehérke: De miért, Pásztor?
Pásztor: Kifizetni az adósságomat. A bűn bére a halál. Én elmegyek, hogy meghaljak helyettetek, hogy nektek örök életetek legyen az én Atyámnál, jönnek a pásztorok, és követelik a váltságdíjat.
Fehérke: És mi a váltságdíj, Pásztor?.
Pásztor: Az én vérem. Ez a váltságdíj értetek. Te vigyázz a nyájra! Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!
Kinn az idegen pásztorok a karámhoz értek. Durva kiáltozásba kezdtek:
Idegen pásztor: Pásztor, gyere ki, fizesd meg a váltságdíjat!
Fehérke: Jaj, ki ne menj, Pásztor! Ezek megölnek téged.
Pásztor: Ennek így kell lennie. A jó pásztor életét adja a juhaiért. De te ne félj! Én veletek maradok mindig. A világ végéig. Vigyázz a nyájra! 
M ég egyszer végignézett a nyájon, megáldotta őket, és indult a kapu felé. Fehérke nézett utána, míg eltűnt a kapu mögött. Ó, az az éjszaka! A borzalmak éjszakája. Felejthetetlen maradt minden juh számára. Megkínozták és megölték a Pásztort. Fehérke azt hitte, belepusztul. Legszívesebben odarohant volna, hogy öljék meg őt is, de engedelmeskednie kellett a Pásztor utolsó kívánságának: „Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!" És Bátor szava is ott remegett a szívében: „Vigyázz a nyájra!" Egész éjszaka dörgött az ég. Vaksötét volt. A juhok szorosan összebújva, béna gomolyagba dermedtek.
Fehérke: Bárcsak ne lenne holnap... Bárcsak ne lenne soha reggel 
De mégis elmúlt az éjszaka, és vérvörösen kelt fel a nap. Összebújva, reszketve találta a nyájat. Fehérke is sírt, reszketett, tehetetlen, meggyötört, kétségbeesett volt. Mit kezdjen ezzel a szegény, árván maradt, meggyötört nyájjal, mikor maga is tele van félelemmel? Mi lesz a Pásztor nélkül?! Egyszer csak kinyílt a kapu. Fehérke nem akart hinni a fülének. Az a régi, az a drága hang hallatszott újra, amitől felengedett a juhok bénasága, s a szívükből most már felszabadult sírás tört elő. Az a hang, ami az életet jelentette minden juhnak, báránynak: a Pásztor hangja.
Pásztor: Ne féljetek... Én vagyok. Gyertek, kedveseim, indulhatunk
Fehérke: Pásztor, Pásztor, hol vagy?
Pásztor: Mondtam, hogy nem hagylak el, sem el nem távozom tőled... itt vagyok veled a világ végezetéig. Induljatok!
Fehérke: De nem látlak, Pásztor.
Pásztor: De hallod a hangomat. Az én juhaim hallják az én hangom, én ismerem őket, és ők követnek engem.
Fehérke: Követlek, Pásztor. Csak vezess! Légy velem, taníts a te utadra! Azon akarok járni, a te akaratodat akarom cselekedni. Hogy én is tudjam vezetni a nyájat, megtanítsam arra, amit a te követésedhez tudnia kell.
Pásztor: MENAH…kövess engem, és figyelj! Indulunk! 
Fehérke felemelte fejét és megindult a Pásztor hangja után. Nem nézett hátra, de remegve figyelte, hogy indul-e utána a nyáj. De a nyáj nem mozdult. Fehérke nem állt meg, indult ki a kapun, a szokott úton. Cendes, amint meglátta, hogy fia megindult, ő is összeszedte magát és elindult. Fehérke egyszerre csak azt vette észre, hogy az egész nyáj szép rendben követi. Nem látta a Pásztort, de hallotta a hangját, és követte, amerre vezeti. 
Fehérke: Hol vagy, Pásztor? Mutasd meg, merre menjek!
Pásztor: Itt vagyok, Fehérke. Csak figyelj! És ne félj!
A selymes füvek közül ki volt szedve minden mérges növény. A csendes vizek elkészítve várták őket. A karámban minden juh hallotta a Pásztor hangját a saját szívében, nem kellett egyenként hozzámenniük. Csak lehunyták a szemüket és máris beszélhettek vele. Így járták a hegyeket, fennsíkokat egyre nagyobb bátorsággal, összetartással. Fehérkének – amint elöl ment- eszébe jutott az a nap, amikor a Pásztor énekelve ment mellette. Milyen boldog biztonság töltötte el mindannyiuk szívét! Énekelni kezdett. A nyáj először csak dúdolta, majd énekelte vele együtt: 
Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm,
Füves legelőkön nyugtat engem és
Csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja.
Az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyén járok is,
Nem félek, mert Te velem vagy.
A Te vessződ és botod azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt.
Elárasztod fejemet olajjal.
Csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem,
Életem minden napján
És az Úr házában lakozom örökké.

Fehérke így vezette a nyájat hűségesen a Pásztor nyomában, ahogyan megígérte a jó Pásztornak és felejthetetlen barátjának, Bátornak.
És haladt a nyáj hegyre fel, völgybe le, sziklán, szakadékon, fennsíkon át a mennyei karám felé hazafelé.

Több szem többet lát...

„Több szem többet lát.” – tartja a közmondás. De én csak a saját szemem nevében szólhatok. 2007. júl. Szilágycseh. Még nem rendeződtek bennem a gondolatok, képek, hatások, amelyek az elmúlt héten értek. A fáradság jeleit is erősen érzem testemben. Megérte. Kellett. Nekem, az 5 fiatalnak a csapatból, a csehi fiataloknak, a gyülekezeti tagoknak, de leginkább a város lakóinak kellett ez a hét. Jó volt ott lenni. Már az első benyomás mélyen hatott rám. Szeretetteljes fogadtatás. Nagy a család, ahol voltunk, de velünk, hatónkkal egész hadsereggé nőtt. Másik hatás a testvérek lelkesedése és az áldozat, amit a sószórós hétért hoztak (Juci nénink sószóró előtti héten tizenhatórázott, csak hogy velünk legyen a héten, és főzzön nekünk). Előttem mindez példa. És bátorítás, hogy ez a sószóró nekik nagyon fontos, és részt vállaltak belőle maximálisan, otthonukat, idejüket, energiájukat az Úr rendelkezésére bocsátották. Nagyot mosolyogtam az első közös imádkozáskor a Kinga (házigazdánk 10 éves kislánya) imádságán. „Köszönöm ezeket az embereke, akiket küldtél, add, hogy a sószóró végére háromszor ennyin legyünk az imaházban.” Őszinte gyermeki ima. És meghallgattatott, bár nem úgy, ahogy az ima pillanatban én elképzeltem. Erre mindjárt visszatérek még.
Délelőttönként gyermekfoglalkozások voltak. A gyülekezeti gyermekek lelkesedése is példa volt előttem. Együtt jártuk a várost velük és osztottuk a meghívókat a gyermekeknek. Osztálytársakhoz, ismerősökhöz, barátokhoz bekiáltottunk és széles mosollyal meghívtuk őket egy izgalmas hétre. Jól telhetett annak a 12 gyereknek, aki az első nap velünk volt, mert másnap már mást is hívtak magukkal. És a gyermekek száma napról-napra nőtt. Utolsó nap majdnem 40 gyermek volt.
Az egyetlen útról hallhattak, amely Istenhez vezet. Isten elkészítette ezt az utat Fián keresztül, Ő keres, megtalál és megtart. A mi részünk, hogy higgyünk és engedelmeskedjünk Istennek. Istenhez imádkozás által jöhetünk, és hallhattunk arról is, hogy Isten imameghallgató Isten. Amit már tudunk, másoknak tovább kell adjuk, ez nem csak feladatunk, hanem felelősségünk is.
Volt sok-sok játék, éneklés, igetanulás, bibliatörténet (a fentebb említettek szerint), kézimunka, rajz.
Kinga imáját Isten meghallgatta, sőt még azon felül is megadta. Mert nem csak háromszorannyi gyerek volt, hanem annál sokkal több. A testvérek elmondása szerint ennyi gyerek még nem volt ilyen foglalkozásokon.
Péntek este visszahívtuk őket szüleikkel és nagyszüleikkel együtt. Ők szolgáltak a héten tanult énekekkel és aranymondatokkal. Eljött néhány felnőtt is velük. A végén az egyik nagymama odajött hozzám, és köszönte a foglalkozást. Elmondta azt is, hogy nagyon tetszett neki az este, és jól érezte magát. Isten folytassa benne az elkezdett munkát. Ámen. És nem csak benne, hanem mindazokban, akik hallották valamilyen formában ezen a héten az evangéliumot.
A gyerekmunka ennyi lenne dióhéjban. Bennem sokminden van még. Kavarognak a gondolatok érzések és hatások.
Azzal kezdtem, hogy én a saját szemem látottairól szólhatok csupán. Leírom azt, ami nekem tanulság volt, és amit velem az Úr megértetett ezen a héten.
Áldozathozatal és áldozatvállalás. Erről már írtam az elején. Mielőtt elmentem, ott volt bennem ez az ima, hogy ne csak nekünk legyen fontos ez a hét, hanem az ottaniaknak is. Mivel mi egy hét után eljövünk, a munkát ők kell folytassák. És úgy látom, hogy a szilágycsehi gyülekezet és város sorsa éppúgy a zilahiak felelőssége, mint a helybeliek. Ők vannak a legközelebb ehhez a városhoz, és épp elég potenciális ifimunkás, gyerekmunkás és missziómunkás van ott, akiknek felelősségük ez a város és gyülekezet. Ott voltam és láttam a szüksége. De nem elég csak egy hétig betölteni azt, hanem tovább is. Ez az én véleményem és látásom. De ugyanúgy vélekednék bármelyik nagy gyülekezetről, ez most nem személyeskedés a zilahiak felé. De ebben az esetben nekik szól.
Istennek olyan emberek kellenek, akik életüket 100%-osan odaadják. Az Isten munkája sürget. Nem csak Szilágycsehben. Bebizonyosodott, amit Sándor mondott Kolozsváron, hogy a munkás kevés. Számszerint is és személy szerint is. Kevés vagyok magam, de 6-an már jobban ment. És ha 16-an lettünk volna, még jobban ment volna. Értitek azt, amit mondani akarok? Nekem ez nem csak szó, ez annál több. És személy szerint is kevés voltam. Harcaim voltak a hét alatt. Harc a gyávaság ellen, a bátorságért. Harc a megbántódás ellen. Harc a megbocsátásért. Harc azért, hogy merjek Istenre hagyni mindent. Formálódtam. Olykor néma könnyekkel. Máskor az imák alatt, beszélgetések, telefonbeszélgetések által.
Isten velünk volt, bennünk volt, és hiszem, hogy keresztje fénye ragyogott általunk. Láthatták azt is, hogy a hivőség nem savanyúság, mert vidámság is volt bőven. És jó volt.
Nekem igen. Itthon vagyok ismét, de tudom, hogy több mindenem van, mint amivel elmentem. Több barát, testvér, több átélés Istennel. Amit a többi szem látott, azt ők mondhatják el.

Sószórós előszó

Ha egy könyvet a kezünkbe veszünk, legtöbbször az előszót nem olvassuk el, pedig sokszor abban néhány fontos dolgot megtudhatunk már, ami meghozza, vagy esetleg elveszi a kedvünket az olvasástól.
Ilyen előszónak nevezném a jún.30-i találkozást Kolozsváron, ahol kb. 20-an voltunk együtt, hogy beszélgessünk a múltbeli tapasztalatokról és a jövőbeli kilátásokról, lehetőségekről a sószórót illetően.
Kicsit meglepett, hogy olyan kevesen voltunk, de bátran elmondhatom, hogy nagyon jó volt. Néhány jó ötlettel és bátorító gondolattal hagytam el Kolozsvárt.
Ismerős arcok, mosoly, beszélgetés, éneklés, igék, gondolatok, finom ebéd, utazás, ez mind belefért a napba.
Isten kezdte a szót az énekek által, Ruben (Bántó) bekapcsolódott ebbe, és megosztott velünk néhány kapott gondolatot. Ap.Csel. 2:12,14 – 3 napig imádkoztak, 3 percig prédikáltak, 3000 ember megtért. „Ez a nap Isten napja, a sószóró Istené. Nem mi kezdjük el, mi csak bekapcsolódunk.” Ap. Csel. 7: 55 – István megkövezése. „Az égre függesztette szemét, és látta Jézust.” „Nem lesz könnyű a sószóró, de látni kell Isten dicsőségét. A kereszt nincs körbekerítve, dicsősége hadd ragyogjon általunk.” Egyszerű, mély, sokatmondó gondolatok, amelyek imára késztettek bennünket. És jött az ima, nem megszokottan, nem kényszerből, hanem őszintén, hálából, hálával, vággyal, kéréssel.
Ráhangolódva az összegyülekezésünk lényegére, jöhetett a fórum. Benne múlt, jelen és jövő. Tapasztalatok, helyzetképek, és kilátások. Nehézségek, kudarcok, örömök, eredmények. Megtudtuk, hol, mikor és nagyjából azt is, hogy kikkel sószórózunk. Két csoportra osztva beszélgettünk gyerekmunkáról, illetve ifimunkáról. Ötleteket kaptunk, a gyerekmunkához anyagokat is mutattak be. Finom ebéd. Kelemen Sándor ROMABISZ elnök igei üzenete jó végszó és útravaló volt.
Lukács 10: 1-3, 17-20
Szólt az aratásról, ami NAGY. Kérjük el Istentől azokat az embereket, akiket Ő hívni akar. Keressem meg, hogy hol az én rendem, amit le kell arassak. Higgyük azt, hogy sok az aratnivaló.
Szólt az aratókról, akik KEVESEN vannak. Számszerint is kevesen vagyunk, de ami én vagyok személy szerint is kevés, de Isten mégis használni akar. Ővele nem vagyok kevés. És Istennel együtt és a társaimmal együtt képesek vagyunk az Ő munkáját elvégezni. Minél gyengébb vagyok, annál jobban megdicsőül Isten általam.
Szólt az aratás Uráról. Az imádkozás megmozdít minket. Megláttatja az Úr velünk a mezőt és elküld. „Az elveszett helyzetekbe is Isten valahogy betör.”
Mi bárányok vagyunk a farkasok között: kiszolgáltatottak, de azért vagyunk ott, hogy szeressük őket, s legyünk készek áldozatot hozni értük.
S mint miden előszó egyszer befejeződik, ez esetben is így történt. De a java azután következett. Most amikor ezeket a sorokat írom, már a sószórónak vége van, de azt másik lapon keressétek.

Vége a sószórónak

Vége van. Felteszem magamnak a kérdést, hogy mi jót váltott ki belőlem, mert rosszat is kiváltott. Fájdalommal vettem tudomásul, hogy sok undokság lakik még bennem...
A jók is jönnek a felszinre, de még meg kell érlelődjön bennem...
Van amit méginkább látok: a sok embert, aki talán boldognak gondolja magát, mégis halott...
Én tudom az igazságot és mégis gyáva nyuszinak érzem magam, aki lapul egy bokor tövében és várja, hogy oda jöjjenek mások, hogy végre kibökjem: "hét, te... én boldog vagyok, szabad... megváltott...te nem akarsz igy élni..."
Ez szabadság?
Valaki egyszer azt mondta, ha mi hivők igazán hinnénk abban, hogy van kárhozat, akkor mindent megtennénk, hogy megmentsük az embereket.
Azt hiszem az a baj, hogy nem vagyok elég "bolond", nem vagyok eléggé a "kereszt bolondja" :(
Meg az, hogy nem fáj eléggé, hogy az az ember, aki elmegy mellettem az utcán a kárhozat felé menetel...
Még valamit megértettem, hogy nem ott a helyem, ahol amugy is roskadoznak a padok a hivőktől, hanem ott a helyem, ahol szomjaznak Isten után az emberek, de nincs aki egy korty vizet nyújtson nekik...
Odaálltam az ajtóba és arra várok, hogy forduljon a kulcs a zárba...
Már tudom mi van az ajtó mögött...