A Hóreben

(1.Királyok 19: 4-18)

Erőtlenül összerogytak térdeim,

Feléd emeltem fájó tekintetem.

Azt kértem Tőled: „engedj meghalni,

Nem vagyok én sem jobb, nem.”

A hosszú út elvette erőm,

Kitikkadtam, éhes is vagyok.

Miért kell rójam ezt az utat?

Miért vannak éjszakák, nappalok?

Vonszolva vittem tovább testem, lelkem,

Míg végül elértem a Hórebig.

Ott egy barlangba menekültem,

Nem akartam hallani Isten üzenetét.

Mégis Isten felhívott a hegyre.

Lent hagytam rongyos félelmeim.

Fent voltam a csúcson és vártam...

Vártam Isten érkezését.

A vihartól megrendült tépett lelkem,

A földrengéstől zúgott minden,

A tűz perzselni kezdte a hegyet,

De sehol sem hallottam Istent.

És jött a halk szellő...

Szívemet felmelegítette...

Térdeim összerogytak,

Amikor hangját felém emelte.

Ott megtudtam, miért is élek,

Hogy fájdalmam nem egyedül viselem.

A hatalmas Teremtő ismeri sorsomat,

Őbenne sosem csalódott szívem.

Mert Ő a szeretet, ki keblére ölel,

Ki innom ad, beköti sebemet.

A vigasztaló, a társ, a barát,

Aki hatalmas kezében tartja életemet.

Most ismét lent járok a völgyben,

De nem feledem, amit ott nyertem.

Mert a Mindenható dicsőségében lehetett

Egy kevés időre porszem életem.

(2002. márc. 1.)

Tizenkét év

A nép zsibong, tolong,

Valakire vár.

Talán őszinte vágy hajtja,

Vagy csak a kíváncsiság,

Hogy újra valami csodát lásson.

A hajó csendesen siklik a vízen,

Jön Jézus, akit a tömeg vár.

Jairus siet, lohol,

Valakit keres.

Kétségbeesés, félelem hajtja,

Egy reménysugár, amibe kapaszkodna,

Hogy gyermekét újra gyógyultan lássa.

Szívében ott van tizenkét év

öröme, szépsége, boldogsága.

Most is maga előtt látja:

Amikor először felsírt gyermeke,

Mikor karjaiban először rámosolygott,

Első lépéseit, ahogy bizalommal

apja kezébe kapaszkodott.

Mennyi-mennyi öröm és áldás,

Úgy elrepült ez a tizenkét év…

Jaj, most milyen gyötrelem járja át!

Fél, hogy elveszti gyermekét.

Jairus szalad-szalad a tömegen át,

Jézus lábaihoz borulva mondja fájdalmát:

„Kislányom halálán van. Jöjj, tedd rá a kezed,

Hogy meggyógyuljon, ne haljon meg.”

Jézus elindul, Jairus követi sietve,

Bár a sokaság tolong körülötte.

Egy asszony jön, a gyógyulást akarja.

A tömeg hömpölyög, őt el-elsodorja.

De kitart, mert ez az utolsó reménye,

Hite viszi csak, hisz’ alig van már ereje.

Szívében ott ég tizenkét év

fájdalma, kínja, gyötrelme,

És a fel-felcsillanó remények,

Ahogy a gyógyulást kereste.

Sok orvostól sokat szenvedett,

S amije csak volt, rendre mind odalett.

Elfogyott a pénz.

Elfogyott az erő.

Elfogyott a remény.

Elfogyott az élet…

Így cipelte súlyos teherként

a tizenkét évet.

Ahogy Jézushoz közelít a tömegen át,

És kinyújtja kezét, hogy érintse ruháját.

Hírtelen valami történik: kigyógyul bajából.

Jézus megáll.  Megfordul. 

Az asszonyt keresi.

Nincs több titok, nincs több szégyen,

A megvető tekintetek már nem számítanak.

Lehull minden teher, ami a szívét nyomta,

Mert lelkét gyógyítják a szelíd szavak.

Közben Jairus áll, az ő baja sürgősebb lenne,

Mit is tenne, ha Jézus későn érkezne?

Talán még pár órát az asszony kibírna …

„A gyermek meghalt.” – a hírt valaki hozza.

Most szakad Jairusra a gyötrő fájdalom,

Amit tizenkét éven át cipelt ez az asszony.

Egy nap, egy óra is sok ilyen teher alatt,

S ez az asszony így élt tizenkét év alatt.

Jézus látja Jairust, nem csak nézi,

Gondolatát és fájdalmát érti,

Mit rajta kívül, nem is érthet más…

„Ne félj, csak higgy!” – ennyit mond.

S Jairus szívében, úgy nő talán a hit.

Ahogy az út egyre fogy…

És csodát lát, nem mindennapit…

Tudja már, mit jelent a hit.

Mert, Akiről a sok próféta szólt,

Akiről a zsinagógában tanított,

Akit olyan rég várt a népe,

Az Isten Fia belépett az életébe.

Jött a béke

Ólomlábakon megy az idő,
Ha várni kell, ha szükség kerget,
Annyira nehéz minden kudarc,
Ami a cél felé vihet.

S talán nyugtom sem lenne,
Ha nem lennél ott az úton
Újra és újra, mint menedékváros,
Erőtlen, kimerült életem
Cipelném, vonszolnám összerogyásig.

Te ma is itt voltál, bár vihar tombolt bennem.
Oltalmadban elcsitult, elnémult minden,
S Benned - hontalanként- újra otthonra leltem,
És jött a béke a szívembe.

(2012. 05.13.)

Kell az öröm

Kell az öröm,

Mely nem csak

Karácsonykor lép érvénybe.

Kell az öröm,

Mely megtanít

Erősnek lenni a kísértésben.

Kell az öröm,

Mely átsegít,

Ha fáj sok-sok próba.

Kell az öröm,

Mely kitart,

Amíg visszajön újra.

(2007.dec.25.)

Ez a versem ma jubilál...

... épp ma 10 éve, hogy írtam ezt a verset!

Hadd kívánjak ezzel minden kedves olvasómnak Áldott Karácsonyt!

Megszűnik a várakozás

Ködbe veszett minden út

Ködbe veszett minden út,

Semmit sem látok már.

Arcod sem látom, Uram!

Hogy menjek így tovább?

Hangodat úgy figyelem,

De nincs, csak néma csend.

Szívem is kiált Hozzád.

Uram, mégsem felelsz?

Úgy várok Rád, én Istenem!

Kezedben van az életem.

Bízom benned, még ha nem is felelsz.

Bölcs Isten vagy, a ködből kivezetsz.

Nem változol, tudom jól.

Igédben megbízhatok:

„Ha összeomlik minden,

Tudd, hogy veled vagyok!”

Úgy várok Rád, én Istenem!

Kezedben van az életem.

Bízom benned, még ha nem is felelsz.

Bölcs Isten vagy, a ködből kivezetsz.

Meglátlak majd, ha nálad ott leszek,
Szótlanul állok, mindent megértek.

Nézd, várok Rád, én Istenem!

Kezedben van az életem.

Bízom benned, még ha nem is felelsz.

Bölcs Isten vagy, (bölcs Isten vagy).

Bölcs Isten vagy, a mennybe Te vezetsz.

Maradok

Mennék, de nem a nagyvilágba,

Hisz’ ott úgy sem lelném helyemet.

Mennék, itt hagynám Árnyékországot,

S nem ejtenék többé könnyeket.

De tudom, hogy ma még nem lehet.

Maradok, s akarom,

hogy erőtlenségemben

Te legyél erő és győzelem,

Elfogyni, égni az oltáron,

Ne maradjon belőlem semmi sem.

Legyél csak Te:

És szólj,

És simogass,

És szeress,

Itt vagyok, hogy használd erre:

A számat,

A kezemet,

A szívemet.

Honvágyam van, de lélegzek,

Amíg befejezed rajtam a tervedet.

(2011. 08. 16.)

Nincsenek miértjeim

Nincsenek miértjeim.
Kérdéseimre Te vagy a válasz.
Ha utaid túlnõnek értelmemen,
akkor is ott vagyok nálad.

összetört álmok
fájdalmak
harcok
viharok
próbák
könnyek
és kudarcok...

Te vagy az álmom.
Kudarcaim is hozzád ûznek.
könnyek árán tudom,
Atyaként vigasztalod
síró gyermeked.
Viharokban is hatalmas vagy,
szavad szelíden csendet int.
S ha fájdalmak között
erõtlenül porba rogyok,
megragadom kezed,
mely újra felsegít.

összetört álmok, fájdalmak, harcok,
viharok, próbák, könnyek és kudarcok
nélkül
én nem tudnám ma sem,
hogy kereszten, mellettem, bennem
örökké Te vagy a GYÕZTES!!!

Várlak

Vártalak, de nem a sírnál,

Egy tavaszi hűvös reggelen.

Ott voltál, tudom, de nem jelentél meg.

Nem mutattad meg magad nekem.

Annyi kérdés égett szívemben,

S az hittem, választ kapok.

Te mondtad, ha keresek

Bizonyosan valamit találok.

Uram, eltelt annyi hűvös reggel,

s már a napra is éj borult,

Vártalak. Most is várlak.

Nem tudom, meddig váratsz szótlanul,

Kellene egy szó, Uram, ami újra felemel.

Várlak, ezen a hűvös tavaszi reggelen.

Várlak, amíg megjelensz,

S jelenlétedben csendben megpihenhetem.

(2011. 04. 24. - Húsvét)

Virágvasárnap

,

Uram, virágot fog ma minden kéz!

Ki tépte, ki kapta, ki szaggatta.

Szép ez az ünnep.
De mi jön utána?
Lábmosás?
Tagadás?
Árulás?
Kiáltó hang: 'Feszítsd meg!'?
Gúny?
Korbács?
Néma szenvedés?
Megbocsátás?
Magány?
Kegyelmet osztó szeretet?
Mi lesz? Mi lesz?

Halál és feltámadás,
-nem kerülheti senki el -
örömöt hoz-e vagy szenvedést,
az ma dől el.

Lehet virág a kezemben,
de szívemben tövis búrjánzik,
lehet madárdalos napsütés,
de lelkemben sötétség tanyázik,
lehet virágvasárnap,
de holnap áruló leszek,
Akkor az, hogy Ő emberré lett,
hogy a bűneimért elhagyatott,
hogy kinyíl a sír,
Hatalommal és dicsőséggel feltámadott,
Számomra értelmetlen.

Élni akarok!
Általad!
Érted!
Veled!

(2009. ápr. 5.)

Átformálódás

Rejtve. Mélyen.
Egyedül. Csendben.
Megszokottan,
S olykor unottan
Vitte az ár a napokat.

Egyszer, alig érezhető,
Ártalmatlannak tűnő
Porszem került az életembe.
Nehéz volt az eltűrése,
Fájdalmas az ottléte.
Ki vele! Szabadulni tőle!
Ó, de nem lehet! Nem… nem…
Egy könnycsepp enyhítette
Porszem-marta sebemet.
Sírtam befelé. Magamban.
Magamnak. Magamért.
Nőttön-nőtt a kényelmetlen,
Húsba tépő fájdalom.
A természetellenes,
Nem belőlem való,
Bennem átformálódott.

Nem akartam feltűnni,
Sem kitűnni,
Próbáltam a porszemet
Eltávolítani.
De nélküle ma is-
Rejtve, mélyen,
Egyedül, csendben,
Megszokottan,
S olykor unottan-
Vinné az ár életem.
És nem tudnám ma sem,
Hogy gyöngykagylónak születtem.

(2007. máj. 18.)

Merengés

Esti fények sápadt kavalkádja,

Őszi eső mosta utcakövek,

Halkan duruzsoló folyó partján,

Fáradt házak füstöt pöfögnek.

Pincéből előugró macska utamat szegi,

s bennem a szív is megremeg.

Így lüktetne bennem, talán, minden,

ha valaki az esti fények sápadt kavalkádjában

titkon megfogná a kezemet.

Úgy kellene

Fagyos ujjak festette jégvirág díszek,

fehérek, szépek, de ridegek.

Úgy kellene a melegség,

A szeretet.

Talán megolvadnának

a fagyos ujjak festette jégvirág díszek.

Tövis az út szélén

Szúrós, hegyes,

Szép és kecses.

Mégis tövis: 

Szúrós, hegyes.

(2008. aug. 20.)

Ima

Köszönöm a mai füves legelőt,

A frissítő csendes vizeket,

A nyájat, ahova tartozom,

S benne a legjobb helyet.

De leginkább az üdíti fel szívemet,

Ha a Jó Pásztorral meghitten beszélgethetek.

 

(2008. aug. 3.)

Mégis

Olyan sokszor a tenni vágy volt bennem,

Adni valamit, hagyni másoknak

Azt, amit én is Tőled kaptam.

Mégis, most látom csak,

Hogy többet kaptam én,

mint gondoltam.

 

(2008. aug. 3.)

Most is…

Ott lenni, ahol füves legelőt

és csendes vizet készítette a Pásztor.

Ott lenni, amikor kell az oldalad

felfogni a gyámoltalant.

Ott lenni, ha a halálárnyékának völgyében

a nyájért figyelni a Pásztor szavát.

Az lenni, ami Isten könyvében írva van…

Az lenni, aki csak te vagy, s nem más.

Az lenni, aki beillesz az egészbe,

S nélküled rés támad a képen.

Lenni Bátor…

Lenni Fehérke…

Lenni Csendes…

Lenni erősen a Pásztor oldalán,

S hegyen-völgyön, füves legelőn,

fennsíkon, sziklás utakon át

hagyni, hogy a Pásztor kiformálja

rajtad ábrázatát.

 

(2008. aug.1.)

Kedves Gréti!

Ezzel a versemmel búcsúzom tőletek...

Utazás ... életünk

Születünk. Élünk. S egyszer meghalunk.

Életünk kereke forog- forog.

Jönnek állomások, változások,

De ezek életünkkel járó dolgok.

Sírás. Nevetés. Bánat. Öröm.

Ezek egymást követik.

Tekintetünk egy cél felé szegezzük.

S életünk menete egyszer odaérkezik.

Körülmények. Helyzetek.

Formálják a hitet.

Próbák. Nehézségek.

Készítik a Mennyfelé vezető utat neked.

Ha lassan minden kötelék széthull,

Ha minden beszéd, nevetés elnémul.

Akkor is állj a hitben rendületlenül,

Mert egyszer hazaérkezünk,

Ebben reménykedj töretlenül.

Magához ölelt

-Jártam már sok helyt a világon,

Láttam már sok dolgot, ami fájt és égetett.

Belém rúgtak, megcsúfoltak,

Utálattal kigúnyoltak.

Fájt a lét, nem találtam sehol védelmet.

Most ide jöttem, ölj meg,

Ha rút életem semmit sem ér.

Tégy velem bármit,

Csak vissza ne küldj oda,

Ahol olyan boldogtalan a lét.

De nem ölt meg, nem is vádolt,

Tekintete szeretetet sugárzott.

Nem zavart el, hibát nem rótt fel egyet sem.

Csak mellém jött, és magához ölelt csendesen.

(2003. nov. 24.)