Virágozom...

A Hóreben

(1.Királyok 19: 4-18)

Erőtlenül összerogytak térdeim,

Feléd emeltem fájó tekintetem.

Azt kértem Tőled: „engedj meghalni,

Nem vagyok én sem jobb, nem.”

A hosszú út elvette erőm,

Kitikkadtam, éhes is vagyok.

Miért kell rójam ezt az utat?

Miért vannak éjszakák, nappalok?

Vonszolva vittem tovább testem, lelkem,

Míg végül elértem a Hórebig.

Ott egy barlangba menekültem,

Nem akartam hallani Isten üzenetét.

Mégis Isten felhívott a hegyre.

Lent hagytam rongyos félelmeim.

Fent voltam a csúcson és vártam...

Vártam Isten érkezését.

A vihartól megrendült tépett lelkem,

A földrengéstől zúgott minden,

A tűz perzselni kezdte a hegyet,

De sehol sem hallottam Istent.

És jött a halk szellő...

Szívemet felmelegítette...

Térdeim összerogytak,

Amikor hangját felém emelte.

Ott megtudtam, miért is élek,

Hogy fájdalmam nem egyedül viselem.

A hatalmas Teremtő ismeri sorsomat,

Őbenne sosem csalódott szívem.

Mert Ő a szeretet, ki keblére ölel,

Ki innom ad, beköti sebemet.

A vigasztaló, a társ, a barát,

Aki hatalmas kezében tartja életemet.

Most ismét lent járok a völgyben,

De nem feledem, amit ott nyertem.

Mert a Mindenható dicsőségében lehetett

Egy kevés időre porszem életem.

(2002. márc. 1.)

Tizenkét év

A nép zsibong, tolong,

Valakire vár.

Talán őszinte vágy hajtja,

Vagy csak a kíváncsiság,

Hogy újra valami csodát lásson.

A hajó csendesen siklik a vízen,

Jön Jézus, akit a tömeg vár.

Jairus siet, lohol,

Valakit keres.

Kétségbeesés, félelem hajtja,

Egy reménysugár, amibe kapaszkodna,

Hogy gyermekét újra gyógyultan lássa.

Szívében ott van tizenkét év

öröme, szépsége, boldogsága.

Most is maga előtt látja:

Amikor először felsírt gyermeke,

Mikor karjaiban először rámosolygott,

Első lépéseit, ahogy bizalommal

apja kezébe kapaszkodott.

Mennyi-mennyi öröm és áldás,

Úgy elrepült ez a tizenkét év…

Jaj, most milyen gyötrelem járja át!

Fél, hogy elveszti gyermekét.

Jairus szalad-szalad a tömegen át,

Jézus lábaihoz borulva mondja fájdalmát:

„Kislányom halálán van. Jöjj, tedd rá a kezed,

Hogy meggyógyuljon, ne haljon meg.”

Jézus elindul, Jairus követi sietve,

Bár a sokaság tolong körülötte.

Egy asszony jön, a gyógyulást akarja.

A tömeg hömpölyög, őt el-elsodorja.

De kitart, mert ez az utolsó reménye,

Hite viszi csak, hisz’ alig van már ereje.

Szívében ott ég tizenkét év

fájdalma, kínja, gyötrelme,

És a fel-felcsillanó remények,

Ahogy a gyógyulást kereste.

Sok orvostól sokat szenvedett,

S amije csak volt, rendre mind odalett.

Elfogyott a pénz.

Elfogyott az erő.

Elfogyott a remény.

Elfogyott az élet…

Így cipelte súlyos teherként

a tizenkét évet.

Ahogy Jézushoz közelít a tömegen át,

És kinyújtja kezét, hogy érintse ruháját.

Hírtelen valami történik: kigyógyul bajából.

Jézus megáll.  Megfordul. 

Az asszonyt keresi.

Nincs több titok, nincs több szégyen,

A megvető tekintetek már nem számítanak.

Lehull minden teher, ami a szívét nyomta,

Mert lelkét gyógyítják a szelíd szavak.

Közben Jairus áll, az ő baja sürgősebb lenne,

Mit is tenne, ha Jézus későn érkezne?

Talán még pár órát az asszony kibírna …

„A gyermek meghalt.” – a hírt valaki hozza.

Most szakad Jairusra a gyötrő fájdalom,

Amit tizenkét éven át cipelt ez az asszony.

Egy nap, egy óra is sok ilyen teher alatt,

S ez az asszony így élt tizenkét év alatt.

Jézus látja Jairust, nem csak nézi,

Gondolatát és fájdalmát érti,

Mit rajta kívül, nem is érthet más…

„Ne félj, csak higgy!” – ennyit mond.

S Jairus szívében, úgy nő talán a hit.

Ahogy az út egyre fogy…

És csodát lát, nem mindennapit…

Tudja már, mit jelent a hit.

Mert, Akiről a sok próféta szólt,

Akiről a zsinagógában tanított,

Akit olyan rég várt a népe,

Az Isten Fia belépett az életébe.

Életed üzenet

Életed szeretet üzenet,melyet Szent Lelkével ír az Isten.
Bárcsak eljutna a címzettekhez!
Ne maradj borítékba zárt levél!

Jött a béke

Ólomlábakon megy az idő,
Ha várni kell, ha szükség kerget,
Annyira nehéz minden kudarc,
Ami a cél felé vihet.

S talán nyugtom sem lenne,
Ha nem lennél ott az úton
Újra és újra, mint menedékváros,
Erőtlen, kimerült életem
Cipelném, vonszolnám összerogyásig.

Te ma is itt voltál, bár vihar tombolt bennem.
Oltalmadban elcsitult, elnémult minden,
S Benned - hontalanként- újra otthonra leltem,
És jött a béke a szívembe.

(2012. 05.13.)

Te felemelsz

Kell az öröm

Kell az öröm,

Mely nem csak

Karácsonykor lép érvénybe.

Kell az öröm,

Mely megtanít

Erősnek lenni a kísértésben.

Kell az öröm,

Mely átsegít,

Ha fáj sok-sok próba.

Kell az öröm,

Mely kitart,

Amíg visszajön újra.

(2007.dec.25.)

HÁROM KARÁCSONY GYERMEKE - Túrmezei Erzsébet

Három karácsony fényében élek
s járom az utat, míg hazaérek.
Mély szakadékban, meredeken,
holt sivatagban, zord hegyeken,
szomorú ködben kell néha mennem,
fekete felleg fog körül engem.
Ó, milyen sokszor megállna lábam,
ha nem járhatnék három karácsony
fénye nyomában.
Vártam az elsõt éveken át,
nappalokon és éjjeken át.
Gyermeki álmok ösvényein
felé indultak lépéseim.
Zsongó tavaszban, halk éjeken,
utána sírt már az énekem.
Adventi lángok róla lobogtak.
fenyõn a gyertyák róla ragyogtak,
róla zenélt az esti harang,
feléje hívott: árván bolyongót
és úttalant.
S életem felett felkelt a Csillag.
Sugárzó hajnal ragyogva virradt .
Szívem, a szegény egyszerû jászol
ujjongva újult már a csodától:
Volt kit boldogan bezárnia,
benne pihent az Isten Fia…
Zizegõ szalmán, nem bársonyon.
Ez volt az elsõ, életújító
karácsonyom!
A második meg… mindennapos.
Ébred a hajnal, a harmatos,
s áldott az üde, reggeli óra:
készülhetek a találkozóra,
Égi Vendégem fogadhatom
ünneplõ szívvel mindennapon.
Ha elindulok, hogy Õ vezessen,
hogy Õ emeljen fel, ha elestem.
Adjon erõt, hisz énbennem nincsen
keresztet, terhet boldogan vinnem.
Szüntelen várom. Õt keresem,
nélküle árván ínségesen.
S vele mindennap találkozom.
Ez a második, soha nem múló
karácsonyom.
De a lelkem még többre sóvárog,
és karácsonyra még egyre várok.
Megyek a földi zord utakon,
míg színrõl-színre megláthatom
mennyei trónján, akiben hittem,
és aki felé vándorlok itt lenn.
Addig én mindig elõre nézek.
Fogynak a napok, futnak az évek,
utak maradnak messze mögöttem.
Megyek elõre vágytól ûzötten.
Addig a földön nincs pihenés.
Minden az enyém, mégis kevés.
Sietek addig mindenen át
elérni ott fenn életem örök
karácsonyát.
Három karácsony gyermeke, élek,
és ha elalél bennem a lélek,
három karácsony kézen fog engem.
Hozsánnás szóval három karácsony
éneket zengem.

Ez a versem ma jubilál...

... épp ma 10 éve, hogy írtam ezt a verset!

Hadd kívánjak ezzel minden kedves olvasómnak Áldott Karácsonyt!

Megszűnik a várakozás

Mese egy kicsi kézről

Az egyik mesém feldolgozása... Egy mese, amely bárkivel megtörténhet. Csak úgy érdemes élni és tenni valamit, ha abban benne van az egész lényünk.

Ködbe veszett minden út

Ködbe veszett minden út,

Semmit sem látok már.

Arcod sem látom, Uram!

Hogy menjek így tovább?

Hangodat úgy figyelem,

De nincs, csak néma csend.

Szívem is kiált Hozzád.

Uram, mégsem felelsz?

Úgy várok Rád, én Istenem!

Kezedben van az életem.

Bízom benned, még ha nem is felelsz.

Bölcs Isten vagy, a ködből kivezetsz.

Nem változol, tudom jól.

Igédben megbízhatok:

„Ha összeomlik minden,

Tudd, hogy veled vagyok!”

Úgy várok Rád, én Istenem!

Kezedben van az életem.

Bízom benned, még ha nem is felelsz.

Bölcs Isten vagy, a ködből kivezetsz.

Meglátlak majd, ha nálad ott leszek,
Szótlanul állok, mindent megértek.

Nézd, várok Rád, én Istenem!

Kezedben van az életem.

Bízom benned, még ha nem is felelsz.

Bölcs Isten vagy, (bölcs Isten vagy).

Bölcs Isten vagy, a mennybe Te vezetsz.

Egy kis ősz, ahogy én szeretem...