Nyári eső

Késő este volt. A sötétség elnyelte az utcai lámpa apró fényét, mely mindent kipréselt magából, hogy jó fénybe tüntesse fel a fülledt város mámoros képét. Vihar készülődött. Kavargott a por körbe-körbe, hogy beleszédült az is, aki nézte.
Igyekezni kellene, mert eláztat az eső. Gyorsléptekkel indultam hazafelé. Néhány méter volt csak, s esni kezdett. Az első cseppek jólestek, amint lehűtöttek, de egyre erősebb és hidegebb lett minden csepp, ami reám hullt. Szaladtam, mint aki menekül. Olykor groteszknek láttam magam, amint menekülök az apró frissítő gyöngyszemek elől. A szoknyám csak úgy táncolt a szélben, de mintha ólomsúlyúvá nehezedett volna rajtam. Eláztam. Már nem sokat segített rajtam a menedék, mégis menedéket kerestem. Fáztam. A szél erősen hasogatott. Az enyhe nyári zápor hideg fájdalommá vált testemen. Kihalt volt az utca, csak egy hozzám hasonló ürge bújt az én menedékembe. Megszólított, az idő érdekelte, de kurtán-furcsán leráztam. Mit beszéljek egy hozzám hasonló szerencsétlennel, akinek még esernyője is van, mégis menekül. Erősen a falhoz húzódtam, ahol a szél nem talált meg olyan könnyen. Csepegett rólam az eső, mintha magam is esőfelhő volnék. Reszkettem. Tarisznyámat magamhoz öleltem, talán kevésbé fogok így fázni. Olykor mindent megpróbálunk, hogy segítsünk magunkon, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem ér semmit. Néha oda-odapillantottam sorstársamra, s kicsit motoszkált bennem a lelkiismeret, hogy nem mondtam meg neki az időt. De úgy kell neki, gondoltam kicsit tovább, ernyője van és órája meg nincs. Milyen dolog ez manapság?
Apró jégdarabok potyogtak a lábam elé. Még vártam és küzdöttem a hideg ellen. Elcsendesedett. Kimerészkedtem a menedékemből, otthagyva a másikat. Vissza sem néztem, hogy továbbindult-e vagy sem. Mit bánom én. Szapora léptekkel elindultam. Közel voltam a célhoz, mégis olyan távolinak tűnt. Újra esni kezdett. Már nem álltam meg, hanem szorosan a fal mellett szaladtam, mint egy riadt patkány. Itt-ott a lyukas ereszeknél megkaptam az ösztönző esőadagot a gyorsfutásra. Néztek rám a szárazon maradtak, akik előmerészkedtek.
Hazaértem, s mikor megláttak, nevettek rajtam. Majd én is magamon. Szeretem az esőt, szeretek eláznia nyári esőben, de most ez valahogy nem esett jól.
Járunk így. Van, hogy azon kapom magam, hogy akit szeretek, az bánt meg leginkább, vagy talán tőle jobban fáj. Sír a lelkem, zakatol a fájdalom bennem, mint a nyári zápor az utca kövén.