Esős nyár ígérkezett. Hamarosan be is váltotta az ígéretet, s olyan sokszor elmosta a vidám napsütést. Először akkor láttam. Elsőre hétköznapinak és közönségesnek mutatkozott, mint a városi veréb. Mégis volt benne valami. Nem tudtam mi, de talán megláttam a szomorúságot a szemében, vagy egyszerű megérzés... bár ő nem hisz a megérzésekben...
Próbálom az emlékeimből előkeresni, és felidézni. Elnéztem a fiókák között, s magamban mosolyogtam ügyességén, elsőnek ez emelte ki őt a hétköznapiból, talán... Így indult ismeretségünk. Gyakori szótlansága szomorúságról árulkodott. Ki hitte volna, hogy énekes madár? Nem hallottam énekét, szárnyszegett volt.
Amikor az eső olyan sokszor elmosta a vidám napsütést, akkor láttam utoljára...
Hideg őszi szél bújkált a fák között, a kellemes nyári eső zordá vált, és egyik levél búsan hullt alá a másik után. Ilyenkor kelnek vándorútra a madarak. Ő is ment volna, hívta is a messzeség, de ittragadt. Szárnyszegetten, folyton szomorú szemmel járt, mondják, mert én, mikor az eső olyan sokszor elmosta a vidám napsütést, akkor láttam utoljára...
Nem hittem volna, de az ősz beköszöntével hallatott magáról. Nem dalolt most sem, bár szerettem volna hallani, de mindenki tudja, hogy ősszel már a fülemülék sem énekelnek.
Megszerettem, mint ahogy megszeretjük azt, akivel időt töltünk, akire odafigyelünk. Úgy szerettem volna a szomorúságot letörölni az arcáról, ahogy a könnyeket töröljük a gyermek arcáról, amiután felsegítettük, ha elesett. Néha egy-egy pillanatra úgy éreztem, nekem megadatott, hogy újra éneklésre bírjam.
Ahogy eljött a nyár, újra láttam őt. Egészen más volt a szememben, mint először. Talán jobban ismertem, többet értettem belőle... azt hittem.
Együtt szálltunk messze-messze. Számomra ismeretlen volt a táj, de ő otthonosan mozgott benne, hiszen oda tartozott. Én csak vágyakoztam mindig oda, fel a hegyekbe. Olykor meg is adatott egy röpke időre...
Ő ott maradt, szabadnak. Hiszen ki tudná kalitkába zárni a fülemülét. Elengedtem, de hát sosem tartozott hozzám... de magammal hoztam a könnyeit.
És ez mostmár így marad örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése