„Nekem… adatott az a kegyelem, hogy… hirdessem a Krisztus mérhetetlen gazdagságát.” (Efézus 3:8)
Amikor John 11 éves volt, az édesapja, aki tengerész volt, a fiút a Brit Haditengerészethez íratta be. De Johnból hiányzott a fegyelem. Bár letartóztatták dezertálásért, lefokozták és megkorbácsolták, ő gúnyolódott felettesein és csúfolta a legénység keresztény tagjait. Egy éjszaka arra ébredt, hogy a kabinjába víz ömlik; a hajó oldala beszakadt. Ilyen mértékű sérülés általában percek alatt elsüllyeszti a hajót, de mivel olyan rakományuk volt, ami fennmaradt a vízen, ez adott nekik némi időt. John hallotta, hogy egy másik tengerész így kiált: „Mindannyian el vagyunk veszve!”, és lepergett előtte az egész élete. Ebben a pillanatban megbánta bűneit, és átadta szívét Krisztusnak. Ezt az imát könnyen elfelejthette volna, ugyanis a hajó nem süllyedt el azon az éjszakán. Ő azonban emlékezett rá még jóval azután is, hogy otthagyta a tengerészetet – hogy lelkész és költő legyen. Pál azt mondja: „Őbenne van… bűneink bocsánata… kegyelme gazdagságából” (Efézus 1:7). John Newton Pállal együtt elmondhatta: „Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy… hirdessem a Krisztus mérhetetlen gazdagságát”.
Kis történetek nagy történeteket mondanak el, és a nagy történet itt az a himnusz, amit Newton írt, elmondva benne megtérését Krisztushoz. Bizonyára már te is énekelted néhányszor. „Az Úr irgalma végtelen, Ezt folyton érzem én; Habár nincs semmi érdemem, Ő mégis hord kezén. Sok itt a bűn és küzdelem, Az orkán zúgva dúl, De minden vészben, tengeren Megtart, megvéd az Úr.” (Az „Amazing Grace” kezdetű ismert angol keresztyén ének magyar műfordítása. – ford.) Az a kegyelem, mely megmentett minket, felfoghatatlan. Soha nem fogjuk megérteni. Ezért mondja az ének utolsó versszaka ezt: „Amikor már tízezer éve ott leszünk, fényesen ragyogva, mint a Nap; nem lesz kevesebb napunk arra, hogy Isten dicséretét énekeljük, mint amikor elkezdtük.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése