„Isten… megbékéltetett minket önmagával Krisztus által…” (2Korinthus 5:18)
Tim Miller írja: „Kilencéves kislányom, Jennifer, alig várta a családi nyaralást. De beteg lett, és így a Tenger Világa parkban eltöltött régen várt nap helyett egész éjszakán át tartó vizsgálatok sora várta: CT, röntgen, vérvizsgálatok a kórházban. Amikor már a reggel közeledett, az orvos azt mondta kimerült kislányomnak, hogy még egy tesztre volna szükség, egy lumbálpunkcióra. A beavatkozás fájdalmas lesz, mondták. Aztán az orvos megkérdezte tőlem, hogy bent akarok-e maradni a szobában. Bólintottam, mert tudtam, hogy nem tudnám egyedül hagyni Jennifert ebben a nagy próbatételben. Az orvos szelíden arra kérte Jennifert, hogy vetkőzzön le. Ő rám nézett gyermeki szemérmességgel, mintha azt kérdezné, hogy lehet-e. A hajfürtjeit felcsavarták egy kis kontyba. Arcomat az arcához szorítottam és átöleltem. Jennifer sírt, amikor a tű belészúrt. Ahogy az égő fájdalom fokozódott, ő egyre csak ezt zokogta: „Apa, Apa, Apa”, és hangja minden egyes szóval egyre komolyabb lett. Olyan volt, mintha azt mondaná: „Ó, apa, kérlek, nem tudsz tenni valamit?” A könnyeim összevegyültek az ő könnyeivel. A szívem összetört, a gyomrom felkavarodott. Mivel szerettem őt, hagytam, hogy keresztülmenjen élete leggyötrelmesebb tapasztalatán. A lumbálpunkció közepette a gondolataim a kereszthez szálltak. Milyen kimondhatatlan fájdalmat élt át a Fiú és az Atya miértünk.” De Krisztus keresztje miatt van: a) békességünk „Isten… megbékéltetett minket önmagával”; b) új életünk „újonnan születtünk” (1Péter 1:23 Károli); c) feltámadásunk „aki hisz… én feltámasztom az utolsó napon” (János 6:40 NKJV). Hála Istennek a keresztért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése