A bicegés

„Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére.” (1Mózes 32:31)

Jákób nem tudta, hogy kicsoda, amíg Isten meg nem mondta neki. Egész életében „csalónak” nevezték, amíg Isten el nem magyarázta neki, hogy ő „herceg… Istennel” (1Mózes 32:29 angolból). Figyeld meg jól: Istennel! Isten lényegében ezt mondta: „Mostantól, Jákób, az én bábom leszel. Ha nem húzom meg a zsinórokat, elesel. Én vagyok a forrása minden jó ötletnek, amit csak kitalálsz, és minden áldásnak, amit kapsz. Ne felejtsd el ezt!” 

Kereszténnyé lenni egy pillanat műve. Megtanulni Istentől függni egy egész élet munkája. Ezért lehetséges az, hogy Vele jársz ugyan, de még mindig sántítasz bizonyos területeken. A sántításod tart vissza attól, hogy „a saját erődben bízz”. Az mondatja veled: „Ha Isten engem is tud használni, akkor bárkit tud használni.” Az emlékeztet arra, hogy még befejezetlen mű vagy; az kényszerít arra, hogy inkább Istenre támaszkodj, és kevésbé magadra. 

Bizonyos értelemben Pál is sántított. Figyelj: „Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe… háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: ’Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz’” (2Korinthus 12:7-9). 

Íme egy ige neked, aki az egész életedet úgy töltötted, hogy megpróbáltad elrejteni vagy tagadni sántításodat. A bicegésed, éppúgy, mint Jákóbé, csak egy tanúságtétel arról, hogy min vitt keresztül Isten; ez bizonyítja, hogy megérintett téged!