Életünk ősze...

Vasárnap délben néztük ezt a Mtv1-en. Cseri Kálmán gondolatai. A fenti címre klikkelve elvisz arra az oldalra, ahol a videót meg lehet nézni. Érdemes.

Egy részlet belőle itt:

Felix Salten: Bambi (részlet)

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre kinyúlt.
Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen- mondta az egyik levél a másiknak.
-Nem- ismételte a másik.- Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
-Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor-mondta az első.-Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodrodtak, holott még nagyon fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
-Most a nap csak ritkán süt- sóhajtott a második levél-, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
-Vajon igaz-e- kérdezte az első-, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi lepergtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
-Biztosan igaz-suttogta a másik.- El se tudom képzelni...Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
-És aztán olyan szomorúak leszünk tőle- tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé.
-Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
-Mi lesz velünk, ha lehullunk?
-Lehanyatlunk...
-Mi van ott lenn?
Az első felelte:
-Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt..De senki sem tudja.
A második kérdezte:
-Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
-Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
-Ne bánkodj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
-Hagyd csak- felelte a másik.-Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
-Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról- mondta az első levél.
A másik felelte:
-Nem.., hagyjuk...,de..., mi másról beszélhetnénk?...-Hallgatott, és kis szünet után folytatta:- Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
-Ezzel még ráérünk- csillapította az első.-
Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat..És az enyhe, pompás éjszakák...
-Most iszonyatosak az éjjelek- panaszkodott a másik-, és nem akarnak véget érni.
-Nem szabad panaszkodnunk- mondta az első szelíden-, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
-Úgye, nagyon megváltoztam?- érdklődött az első levél félénken, de sürgetőn.
-Szó sincs róla- erősítette az első.- Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
-Ugyan ne tréfálj!- vágta el a szavát a másik.
-De igazán úgy van- ismételte az első buzgón-, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észre venni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
-Köszönöm- suttogta a másik levél meghatottan.-Nem hiszek neked...,legalábbis nem egészen...,te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
-Hallgass!- Mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat a szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
_Ó...,most- mondta a második levél-én....-Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél !!