Kacéran, hegykén lopakodott
Kihalt partok zúgó vize felett,
Talán önelégültsége elég is,
Ha nyomában a szelíd napsugár
Ott nem lenne…
-Ej, be tolakodó, kellemetlen,
Hasztalan lári-fári,
Mint az árnyék követ,
Hangja szinte kerget már.
-morgolódott magába a szél,
Legyintett fagyos kezével,
amint közeledett a kicsiny napsugár.
- Mondd, szeretsz? Nem felelsz?
Minduntalan kérdem én.
Tavaszi lágy kézfogásod,
Ma miért oly rideg és kemény?
Mondd, szeretsz? Nem felelsz?
Minduntalan kérdem én.
Nyári kacér udvarlásod,
Ma már semmit sem ér?
Mondd, szeretsz? Nem felelsz?
Minduntalan kérdem én.
Őszi pajkos fogócskád
Elmúlt, elszállt. Mondd, miért?
Hajtott a kíváncsiság,
Mélységekig követtem szavadat.
Majd kialszik fényem,
Cafatokba vonszolom magamat.
Felöltöttem magamra minden fényemet,
Marokba akartam szedni a végtelent,
De csak néztél velem farkasszemet.
Mondd, szerettél engemet?
Elárvult minden bennem,
Megsemmisült a makacsság,
Nem találom már önmagam,
Nem jön már az akarás.
Bolyong a lelkem untalan,
Mélységek után egyre kesereg,
Néma lemondásba élek,
De nem lelem a helyemet.
Ott volt minden, mit én akartam,
S talán sokat akartam én,
Egyszer volt, hol nem volt…
Tudom, sosem volt az enyém.
(2008. augusztus 7. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése