Szó a Királytól

"Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt." -Préd. 3: 14-15

Több szem többet lát...

„Több szem többet lát.” – tartja a közmondás. De én csak a saját szemem nevében szólhatok. 2007. júl. Szilágycseh. Még nem rendeződtek bennem a gondolatok, képek, hatások, amelyek az elmúlt héten értek. A fáradság jeleit is erősen érzem testemben. Megérte. Kellett. Nekem, az 5 fiatalnak a csapatból, a csehi fiataloknak, a gyülekezeti tagoknak, de leginkább a város lakóinak kellett ez a hét. Jó volt ott lenni. Már az első benyomás mélyen hatott rám. Szeretetteljes fogadtatás. Nagy a család, ahol voltunk, de velünk, hatónkkal egész hadsereggé nőtt. Másik hatás a testvérek lelkesedése és az áldozat, amit a sószórós hétért hoztak (Juci nénink sószóró előtti héten tizenhatórázott, csak hogy velünk legyen a héten, és főzzön nekünk). Előttem mindez példa. És bátorítás, hogy ez a sószóró nekik nagyon fontos, és részt vállaltak belőle maximálisan, otthonukat, idejüket, energiájukat az Úr rendelkezésére bocsátották. Nagyot mosolyogtam az első közös imádkozáskor a Kinga (házigazdánk 10 éves kislánya) imádságán. „Köszönöm ezeket az embereke, akiket küldtél, add, hogy a sószóró végére háromszor ennyin legyünk az imaházban.” Őszinte gyermeki ima. És meghallgattatott, bár nem úgy, ahogy az ima pillanatban én elképzeltem. Erre mindjárt visszatérek még.
Délelőttönként gyermekfoglalkozások voltak. A gyülekezeti gyermekek lelkesedése is példa volt előttem. Együtt jártuk a várost velük és osztottuk a meghívókat a gyermekeknek. Osztálytársakhoz, ismerősökhöz, barátokhoz bekiáltottunk és széles mosollyal meghívtuk őket egy izgalmas hétre. Jól telhetett annak a 12 gyereknek, aki az első nap velünk volt, mert másnap már mást is hívtak magukkal. És a gyermekek száma napról-napra nőtt. Utolsó nap majdnem 40 gyermek volt.
Az egyetlen útról hallhattak, amely Istenhez vezet. Isten elkészítette ezt az utat Fián keresztül, Ő keres, megtalál és megtart. A mi részünk, hogy higgyünk és engedelmeskedjünk Istennek. Istenhez imádkozás által jöhetünk, és hallhattunk arról is, hogy Isten imameghallgató Isten. Amit már tudunk, másoknak tovább kell adjuk, ez nem csak feladatunk, hanem felelősségünk is.
Volt sok-sok játék, éneklés, igetanulás, bibliatörténet (a fentebb említettek szerint), kézimunka, rajz.
Kinga imáját Isten meghallgatta, sőt még azon felül is megadta. Mert nem csak háromszorannyi gyerek volt, hanem annál sokkal több. A testvérek elmondása szerint ennyi gyerek még nem volt ilyen foglalkozásokon.
Péntek este visszahívtuk őket szüleikkel és nagyszüleikkel együtt. Ők szolgáltak a héten tanult énekekkel és aranymondatokkal. Eljött néhány felnőtt is velük. A végén az egyik nagymama odajött hozzám, és köszönte a foglalkozást. Elmondta azt is, hogy nagyon tetszett neki az este, és jól érezte magát. Isten folytassa benne az elkezdett munkát. Ámen. És nem csak benne, hanem mindazokban, akik hallották valamilyen formában ezen a héten az evangéliumot.
A gyerekmunka ennyi lenne dióhéjban. Bennem sokminden van még. Kavarognak a gondolatok érzések és hatások.
Azzal kezdtem, hogy én a saját szemem látottairól szólhatok csupán. Leírom azt, ami nekem tanulság volt, és amit velem az Úr megértetett ezen a héten.
Áldozathozatal és áldozatvállalás. Erről már írtam az elején. Mielőtt elmentem, ott volt bennem ez az ima, hogy ne csak nekünk legyen fontos ez a hét, hanem az ottaniaknak is. Mivel mi egy hét után eljövünk, a munkát ők kell folytassák. És úgy látom, hogy a szilágycsehi gyülekezet és város sorsa éppúgy a zilahiak felelőssége, mint a helybeliek. Ők vannak a legközelebb ehhez a városhoz, és épp elég potenciális ifimunkás, gyerekmunkás és missziómunkás van ott, akiknek felelősségük ez a város és gyülekezet. Ott voltam és láttam a szüksége. De nem elég csak egy hétig betölteni azt, hanem tovább is. Ez az én véleményem és látásom. De ugyanúgy vélekednék bármelyik nagy gyülekezetről, ez most nem személyeskedés a zilahiak felé. De ebben az esetben nekik szól.
Istennek olyan emberek kellenek, akik életüket 100%-osan odaadják. Az Isten munkája sürget. Nem csak Szilágycsehben. Bebizonyosodott, amit Sándor mondott Kolozsváron, hogy a munkás kevés. Számszerint is és személy szerint is. Kevés vagyok magam, de 6-an már jobban ment. És ha 16-an lettünk volna, még jobban ment volna. Értitek azt, amit mondani akarok? Nekem ez nem csak szó, ez annál több. És személy szerint is kevés voltam. Harcaim voltak a hét alatt. Harc a gyávaság ellen, a bátorságért. Harc a megbántódás ellen. Harc a megbocsátásért. Harc azért, hogy merjek Istenre hagyni mindent. Formálódtam. Olykor néma könnyekkel. Máskor az imák alatt, beszélgetések, telefonbeszélgetések által.
Isten velünk volt, bennünk volt, és hiszem, hogy keresztje fénye ragyogott általunk. Láthatták azt is, hogy a hivőség nem savanyúság, mert vidámság is volt bőven. És jó volt.
Nekem igen. Itthon vagyok ismét, de tudom, hogy több mindenem van, mint amivel elmentem. Több barát, testvér, több átélés Istennel. Amit a többi szem látott, azt ők mondhatják el.

Sószórós előszó

Ha egy könyvet a kezünkbe veszünk, legtöbbször az előszót nem olvassuk el, pedig sokszor abban néhány fontos dolgot megtudhatunk már, ami meghozza, vagy esetleg elveszi a kedvünket az olvasástól.
Ilyen előszónak nevezném a jún.30-i találkozást Kolozsváron, ahol kb. 20-an voltunk együtt, hogy beszélgessünk a múltbeli tapasztalatokról és a jövőbeli kilátásokról, lehetőségekről a sószórót illetően.
Kicsit meglepett, hogy olyan kevesen voltunk, de bátran elmondhatom, hogy nagyon jó volt. Néhány jó ötlettel és bátorító gondolattal hagytam el Kolozsvárt.
Ismerős arcok, mosoly, beszélgetés, éneklés, igék, gondolatok, finom ebéd, utazás, ez mind belefért a napba.
Isten kezdte a szót az énekek által, Ruben (Bántó) bekapcsolódott ebbe, és megosztott velünk néhány kapott gondolatot. Ap.Csel. 2:12,14 – 3 napig imádkoztak, 3 percig prédikáltak, 3000 ember megtért. „Ez a nap Isten napja, a sószóró Istené. Nem mi kezdjük el, mi csak bekapcsolódunk.” Ap. Csel. 7: 55 – István megkövezése. „Az égre függesztette szemét, és látta Jézust.” „Nem lesz könnyű a sószóró, de látni kell Isten dicsőségét. A kereszt nincs körbekerítve, dicsősége hadd ragyogjon általunk.” Egyszerű, mély, sokatmondó gondolatok, amelyek imára késztettek bennünket. És jött az ima, nem megszokottan, nem kényszerből, hanem őszintén, hálából, hálával, vággyal, kéréssel.
Ráhangolódva az összegyülekezésünk lényegére, jöhetett a fórum. Benne múlt, jelen és jövő. Tapasztalatok, helyzetképek, és kilátások. Nehézségek, kudarcok, örömök, eredmények. Megtudtuk, hol, mikor és nagyjából azt is, hogy kikkel sószórózunk. Két csoportra osztva beszélgettünk gyerekmunkáról, illetve ifimunkáról. Ötleteket kaptunk, a gyerekmunkához anyagokat is mutattak be. Finom ebéd. Kelemen Sándor ROMABISZ elnök igei üzenete jó végszó és útravaló volt.
Lukács 10: 1-3, 17-20
Szólt az aratásról, ami NAGY. Kérjük el Istentől azokat az embereket, akiket Ő hívni akar. Keressem meg, hogy hol az én rendem, amit le kell arassak. Higgyük azt, hogy sok az aratnivaló.
Szólt az aratókról, akik KEVESEN vannak. Számszerint is kevesen vagyunk, de ami én vagyok személy szerint is kevés, de Isten mégis használni akar. Ővele nem vagyok kevés. És Istennel együtt és a társaimmal együtt képesek vagyunk az Ő munkáját elvégezni. Minél gyengébb vagyok, annál jobban megdicsőül Isten általam.
Szólt az aratás Uráról. Az imádkozás megmozdít minket. Megláttatja az Úr velünk a mezőt és elküld. „Az elveszett helyzetekbe is Isten valahogy betör.”
Mi bárányok vagyunk a farkasok között: kiszolgáltatottak, de azért vagyunk ott, hogy szeressük őket, s legyünk készek áldozatot hozni értük.
S mint miden előszó egyszer befejeződik, ez esetben is így történt. De a java azután következett. Most amikor ezeket a sorokat írom, már a sószórónak vége van, de azt másik lapon keressétek.