Should you go first...

Should you go first and I remain
To walk the road alone,
I’ll live in memory’s garden, dear,
With the happy days we’ve known.

In spring, I’ll watch for roses red
When fades the lilac blue.
And in early fall when brown leaves call,
I’ll catch a glimpse of you.

Should you go first and I remain
To finish with this scroll,
No lengthening shadows shall creep in
To make this life seem droll.

We’ve know so much of happiness,
And we’ve had our cup of joy.
But memory is one gift of God
That death cannot destroy.

Should you go first and I remain
For battles to be fought,
Each thing you’ve touched along the way
Will be a hallowed spot.

I’ll hear your voice, and I’ll see your smile,
And though blindly I may grope,
The memory of your heling hand
Will buoy me on with hope.

Should you go first and I remain,
One thing I’d have you do:
Walk slowly down that long, long path,
For soon i’ll follow you.

And I’ll want to know each step you take
That I may walk the same,
For someday, down that lonely road,
You’ll hear me call your name.

Ő MÉG AKKOR IS IDŐBEN VAN...

Ugye milyen nehéz, amikor Isten hallgat, amikor elrejti arcát előlünk. Ezt tapasztaltam az utóbbi időben, és életem során már többször is. Kerestem, hogy mi az, amit elkövettem, ami miatt hallgat. A napokban megértettem valamit. Amikor Isten hallgat nem mindig a bűn az oka. Sokszor Isten a hallgatása által próbálja ki a hitünket. Emlékezz csak Jób esetére, Dávid hányszor könyörgött Istenhez, hogy miért rejtette el orcáját előle. És, igen! Isten nem hagy el, többször is ígérte. Olyan ígéretet viszont soha nem tett, hogy mindig érezni fogjuk jelenlétét. Sőt, még el is ismeri, hogy időnként elrejti orcáját előlünk. Amikor úgy érezzük, Isten magunkra hagyott bennünket, s mi mégis, érzéseink ellenére is bízunk benne - nos, ilyenkor imádjuk Őt a lehető legmélyebben.
Bátorítást jelentett számomra a lenti ének is. Sokszor mondtam már én is Istennek, "ha itt lettél volna...de én nem érzem, hogy itt lennél..." és ehhez hasonlókat. És néha jogosnak tünik, hogy ezt mondjam. De amikor meglátom Isten tervét, akkor azt mondom, "Igen, Neked volt igazad!"
Mert "amikor Ő négy napot késik, és minden remény oda van,
Uram, nem értem miért váratsz olyan sokat,
De az Ő útja Isten útja, nem a tied sem az enyém,
Még ha négy napot késik is, Ő még akkor is időben van..."
Ő MÉG AKKOR IS IDŐBEN VAN...

Four days late...

The news came to Jesus „please come fast.
Lazarus is sick and without Your help he will not last.”
Mary and Martha watched their brother die
They waited for Jesus- He did not come.
And they wondered why.

The death watch was over; buried four days.
Somebody said „He'll soon be hereThe Lord's on His way.”
Martha ran to Him and then she cried
"Lord if You had been here- You could have healed him.
He'd still be alive.

But You're four days late, and all hope is gone.
Lord, we don't understand why You've waited so long."
But His way is God's way,not yours or mine.
And isn't it great? When He's four days late,
He's still on time!

Jesus said, "Martha, show Me the grave."
But she said, "Lord You don't understand-
He's been there four days!"
The grave stone was rolled back.
Then Jesus cried, "Lazarus! Come forth!"
Then somebody said, "He's ALIVE! He's ALIVE!"

You may be fighting a battle of fear
You've cried to the Lord "I need You now!"
But He has not appeared.
Friend don't be discouraged’cause He's still the same.
He'll soon be here, He'll roll back the stone,
And He'll call out your name!

When He's four days late and all hope is gone,
Lord, we don't understand why You've waited so long.
But His way is God's way, not yours or mine.
And isn't it great? When He's four days late,
He's still on time!

My God it's great!
When He's four days late,
He's still on time!!!

A törött cserépedény

Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel.
Két teljes évig ez így ment. Minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni... A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek ennek az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság:
Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

A papírsárkány...

Ha egy papírsárkány beszélni tudna, valószínűleg ezt mondaná: „Nézd, milyen magasra tudok repülni, annak ellenére, hogy a zsineg visszatart. E nélkül eltűnnék az égben.” Valójában mi történne a papírsárkánnyal, ha elengednék? Néhány lebbenés után lezuhanna, és repülését egy közeli fa ágai között fejezné be. Mit mondana akkor? „Most már látom, amiről úgy gondoltam, hogy lefele húz, az volt, ami valójában fenntartott”. Bizonyos vagyok benne, hogy te is úgy gondolod néha, hogy a próbák lefele húznak. De ha Isten megszüntetné azokat, a kapcsolatod Vele, ugyanolyan szabadesést mutatna, mint a sárkánynál. Ne feledd, tehát, hogy próbáink arra valók, hogy segítsenek mind feljebb és feljebb repülni, közelebb az Úrhoz.

Volt egy álmom...

Volt egy álmom tegnap éjjel. Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy az álmoknak nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Nekem viszont már sok álmom beteljesült úgy, ahogy azt megálmodtam. Érdekes álmom volt. Eljött az elragadtatás. Nem akarok az álmom részleteibe bocsátkozni, mert nem ez a lényeg, és amúgy is az álmok mindig emberi elképzelésre alapszanak. Maga a tény az, ami fontos. Jó volt álmomban azt tapasztalni, hogy engem is magával vitt az Úr. Nem foglalkoztam ezzel a témával mostanában, ezért nem értem, hogy miért álmodtam ezt. El is feledkeztem az álomról. Majd csak tegnap délután jutott eszembe, amikor hallgattam a prédikációt. Az ige hasogatott és az elevenre tappintott, bár semmi köze nem volt az elragadtatáshoz. Eszembe jutott mégis az álmom. Valamint egy ének, amit a sószóróban szerettem meg:
„Ez a föld nem az én hazám,
Vándor vagyok itt, átutazó csupán.
Ez a föld nem adhat otthont nekem,
Oda fel vágyom én, hol Jézus vár engemet.

Ott fent vár egy gyönyörű szép lakás,
Egy hófehér ruha és díszes korona.
Oda vágyik a szívem, oda vágyik már,
Mindennap felnézek, hogy Jézus jön-e már?

Amikor a lelkem hazatér,
Megnyugszik végre, hogy a földi harc véget ér.
Mindenkor Jézussal leszek majd,
Őtőle ott a bűn többé el nem szakíthat.”

Ez az ének volt az, ami megnyugtatott tegnap. Ma délelőtta, mikor elővettem az áhitatot, hogy olvassam el az igéket, a tekintetem a tegnap reggeli igékre esett, amit nem olvastam el, mert gyülibe mentem. Ma elolvastam. Meglepődtem. Leirom az igéket.
“…számukra várost készített” Zsid. 11:16
“És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” Jn. 14:3
“el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.” 1Pt. 1:4
“Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” Zsid.13:14
“Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe." ApCsel. 1:11
“Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” Jakab 5:7-8
“Mert még "egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” Zsid.10:37
“…azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.” 1Tessz.4:17-18
Engem ez motivál arra, hogy minden percben kész legyek. Mert Völegényem érkezése közel van. Nem tudom, hogy eljön értem vagy én megyek hozzá, de találkozom vele, és ez a tudat éltet.

Köszönöm, Uram...

Reményik verseket olvasgattam, és találtam egy verset, ami nagyon tetszik...Olyan jó a mondanivalója...Megosztom veletek is...

Reményik Sándor: Köszönöm, Uram...

Köszönöm, Uram, hogy tiszta a szemem,
S látom ragyogni arcodat.
Köszönöm, hogy erős a lelkem
S tudom harconi harcodat.
Köszönöm, hogy tudlak szeretni,
Köszönöm, hogy hitem erős.
Köszönök mindent, mindent, Uram,
A sok tavaszt, lepkét, búzavirágot,
Köszönöm a dalt, életet, álmot.
Köszönöm, hogy végig enyém voltál,
Köszönöm a Tábort és Golgotát,
Köszönöm Emmaust és Betániát.
Ha elmegyek, Uram, mindent megköszönök,
S megcsókolom szentséges kezed,
Mely átkarolva tartott a viharban,
Védett és el nem eresztett.
Köszönöm, hogy oly sok szerető szívet adtál,
Vendégséget szentelt oltárodnál.
Köszönöm, melyben eljössz: a Percet,
S mit letűznek fölém: a Keresztet.

Apró csodák - Világtalálkozó margójára

Életünk tele van csodákkal. Hajlamosak vagyunk ezeket észre sem venni. Elmegyünk mellettük és természetesnek vesszük. Pedig semmit sem kellene természetesnek vennünk. Maga az élet is egy csoda. Hányszor gondolkoztunk már így az életről? Életemben mindig történnek érdekes dolgok, amiket én csodáknak nevezek. Annyira jó tapasztalni Isten gondviselését ilyen formában. Hadd mondjak el egy ilyen csodát az életemből, ami pár napja történt velem.
Világtalálkozó. A tesómmal megbeszéltük már rég, hogy elmegyünk. Leadtuk a jelentkezésünket és ki is fizettük. Elmentem sószóróba. Mig ott voltam egyszer telefonon hív a tesóm, hogy valóban akarunk mi menni a világtalira. Mielőtt lejelentkeztünk volna én nagyon dilemmában voltam, hogy menjek-e vagy sem, de mivel a tesóm vágyott menni, érte jelentkeztem. És amikor ő telefonált rájöttem, hogy ő sem vágyik. Gyorsan át kellett gondolnom, mert sürgős volt, mondta, hogy ha most még meggondoljuk magunkat, akkor visszakapjuk a pénzt is. Gyorsan meggondoltam. És azt mondtam, hogy akkor ne menjünk. Nem igazán vágytam menni, és a pénzzel is tudtam mit kezdjek. Ez így nagyon jó volt. Csütörtökön, a világtalálkozó előtti nap be kellett menjek Váradra. Találkoztam a Andival, a lakótársammal, aki a világtalálkozó miatt utazott fel Váradra. Majd találkoztam sorba a többi barátnőimmel, akik szintén készültek a találkozóra. Csütörtök este Váradon gyülibe is mentem és találkoztam más székelyföldiekkel, akik a tlálkozóra mentek, és igen furcsának találták, hogy ilyen közel vagyok Debrecenhez és nem megyek a találkozóra, mikor ők milyen messziről felutaztak. Mondanom sem kell, hogy már bántam, hogy visszamondtam a jelentkezést. Mit tegyek? Átfutott egy merész gondolat a fejemben. Mi lenne, ha mégis mennék? Felhívtam a tesómat, hogy mit szólna hozzá. Nem lelkesedett a dologtól, főleg, hogy előzőleg megbeszéltük, hogy ha megyünk, mindketten megyünk, vagy egyikünk sem. Akkor jönne ő is. De nincs szállásunk, és nincs az sem mivel átmenjünk. Andi ott volt velem. Nagyon tetszett neki is az ötlet, hogy menjünk. Fellelkesedtem, és nagyon vágytam volna menni. Mi legyen? Elkezdtünk telefonálni. Andi telefonált és megkérdezte, hogy mit kell tenni, ha valaki menne, de nincs lejelentkezve, mennyit kell fizetni, lesz-e szállás stb. Hát megtudtam, hogy szállást nem kapunk, és a kedvezményes jelentkezési dijat sem igényelhetjük már. Tesómmal telefonon megbeszéltem, hogy ha keresünk szállást, akkor valahogy az utat is elintézem, mert már volt néhány ötletem, hogy hogy is mehetnénk el. Minden ismerőst felhivtunk Romániában és Magyarországon is, hogy kaphatnánk-e szállást valahol. De mindenhol zárt ajtókra találtunk. Imádkoztam és lemondtam arról, hogy menjek. Láttam, hogy nem akar összejönni, akkor nem erőlködök. Akkor éjjel megérkezett Andi barátnője is székelyföldről, aki nálunk aludt akkor éjjel. Kicsit még bántott, hogy nem mehetek. Reggel ők elmentek én pedig elintéztem még a dolgaimat és indultam a busszal haza Margittára. Már félúton voltam, amikor telefonált Andi, hogy hívjam vissza Anikót, az igazgatónőnket, mert lenne szállásunk és talán hely is, hogy elvigyenek. Telefonáltam. De úgy nézett ki, hogy csak 1 hely van az autóban. 1 biztos volt és talán még lesz 1 hely mondta Anikó, de azt csak egy fél óra mulva tudja megmondani. Ezalatt a fél óra alatt én épp haza értem a busszal. Na, ez volt ám nehéz helyzet. Felhívtam a tesómat, de addigra már eldőlt bennem, hogy ha nem lesz 2 hely akkor én sem megyek, és belenyugszom, hogy nem ott a helyem, és elfogadom Istentől. Teljesen elengedtem. Felhívtam a tesóm és elmondtam mi a helyzet. Ő is megnyugodott. Hazaértem. Telefonáltam Anikónak. És mondta, hogy 2 hely van, mert valaki mégsem megy. Gyors pakolás és irány vissza Várad. Elmentünk. A találkozóról csak annyit mondhatok, hogy nem volt nagy dúrranás. Lelki oldalára értem. De jó beszélgetéseim voltak olyan emberekkel akikkel ritkán találkozom. Néhány kérdésre választ kaptam, ami egy ideje foglalkoztatot. Ha akkor nem mondom vissza a jelentkezést, talán megbántam volna hogy elmentem, de így tudom, hogy Isten akarta, hogy menjek. Hogy válaszokat kapjak, hogy átéljem ezt az apró csodát. Hadd mondjam el, hogy sokkal jobb szállásunk, társaságunk és utazásunk volt, mintha úgy mentünk volna, ahogy eredetileg akartunk. Ja, és a hazaút. Ez volt a hab a tortán. Székelyhídnál léptük át a vámot, onnan nem mentünk be Váradra, hanem stoppoltunk a tesómmal, mivel Margitta 20 km-re van Székelyhídtól. Több mint másfél órát stoppoltunk, senki nem állt meg. Már azon viccelődtünk, hogy reggelig gyalog is hazaérünk. Imádkoztam, nyugtalanság nem volt bennem, ezt is az Úrra biztam. Tudtam, ha ő elvitt a világtalira, akkor haza is visz. Ahogy ezeket elmondtam magamban, nemsokára megállt egy autó, és hát csodák-csodája egy volt osztálytársam és a férje volt. Hazajöttünk. Isten ezt is jobban elrendezte, mint ahogy én azt elképzelni tudtam volna.
Talán ismerős mindaz, amit leírtam. Lehet voltál már ilyen helyzetben, és természetesnek vetted. Én csodának nevezem. Az élet apró csodái. Kicsik, sokszor észrevétlenek, de ha jobban megfigyeljük ezekből az apró csodákból áll az életünk. Engem hálára ösztönöznek. Megerősítenek, hogy Isten a legapróbb részletekre is odafigyel, ez biztonságérzetet ad. Akkor miért félek, hogy a nagy dolgok elkerülik a figyelmét?

Reményik Sándor: Úgy fáj már minden

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó s a mozdulat s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó simogat,
S rejtekúton a szívembe talál, s álomba ringatja akínokat,
Elaltatja a múltat s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jő hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogánycs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.

Reményik Sándor: Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe’

S az örök napsugárban reszketett

És fázva félt,

Mert érezte, hogy vonza már aföld,

És keserűn kelt ajkán a „miért”,

Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,

Neked szőtték e színes porhüvelyt:

Pici kezeket, pici lábakat;

És most hiába, le kell szállnod,

Öröktől fogva te vagy kiszemelve,

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy kivetsz egedből?

Mit vétettem, hogy le kell szállnom,

S elhagynom búsan és reménytelen

Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállnom,

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,

A nekem szabott hitvány, rongy-ruhát?

Ki bor vagyok: a végtelennek vére,

S láng, mely üveg alól is égig ér;

Mit vétettem, hogy bezársz engemet

Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

És azólt az Isten szigorún: „Elég!

A törvény ellen nincs lázadás!

Ha milliók mentek panasztalan,

Talán te légy kivétel?

Mint a fiókát az atyamadár:

Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!”

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: „Ó, Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még:

Egy angyalt, egy testvér-lelket hagytam itt,

Szerettük egymást véghetetlenül,

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”

S felelt az Úr:

„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod!”

Gyökössy Endre: Kőben maradt angyal

Ritka ember volt. Műveltségét, tudása kincseit olyan alázattal osztogatta, hogy senkit nem zsugorított vele, csak ajándékozott, és ő köszönte meg, ha elfogadták. Magáról nagyon ritkán beszélt. Ám úgy tudott kérdezni, hogy válasz helyett vallani kellett, s ő sosem fáradt el a hallgatásba. Figyelt és azt is megértette, amivel nem értett egyet, anélkül, hogy cinkosságot vállalt volna.
Nem sokkal harmadik szívinfarktusa előtt, ami elvitte, hosszas faggatásomra elárulta, hogy diákkora óta naplót vezet. Nem vele történt eseményekről, hanem arról, hogy azok mit váltottak ki belőle és változtattak meg benne – jóvégre.
-Az utóbbi években- mondta szomorkás mosollyal- az év vége felé, vagy az újév elején, néhány oldalon summázom eltelt esztendőmet, s azt veszem észre, hogy egyre inkább nem az fáj, ami történt velem, nem a sebző szavak és fájó sebek emlékei, hanem az, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg.
Elhallgatott, a szőnyeg mintáit nézegette, majd így folytatta:
-Már tudom, hogy vannak könyvek, amelyeket nem olvasok el, tájak, amelyeket nem láthatok, folyók és tengerek, amelyeken sosem hajózom; nyelvek, amelyeket ezután sem értek, emberek, akikkel nem foghatok kezet, nem válthatok velük szót, és gondolatok, amelyeket már nem gondolhatok végig. Úgy halok meg, mint apám.
-Nem ismertem- mondtam csöndesen, hogy apjára emlékezésében meg ne zavarjam.
-Kőfaragó volt, és azt hiszem, olykor szobrásznak álmodta magát- idézte merengve a múltat-, kertje eldugott sarkában fáktól és bokroktól eltakarta, maga tákolta fészerben éveken át hatalmas szürke kőtömböt faragott. Azt mondta, saját sírköve lesz. Olykor, ha nem volt otthon, odalopakodtam és belestem a deszkatákolmány hasadékain, mert az ajtaját belakatolta. Angyalalakot faragott a kőbe. Alulról fölfelé. Máig sem tudom miért, így kezdte el. Az angyal lábfejét, saruját, ruhája redőit, alakját aprólékos gonddal kivéste már, amikor utoljára láttam a szobrot, de az arcával elakadhatott. Annak csak a körvonalai látszottak; az angyal szárnyai bent maradtak a szürke kőben. Így halt meg apám. Vésőit és kalapácsát ott találtuk a befejezetlen szobor lábai előtt!…
Felnézett a szőnyeg mintáiról, s annyit mondott még, inkább csak magának:
-Azt hiszem, félig készen én is bent maradok a szürke kőben.


Barátom sírján, amelyben apja is fekszik, ez a kőben maradt, félig kész angyal áll, talpazatán kettőjük neve, alatta kétszer két évszám között egy-egy kötőjel. Egyszer megjegyezte;
-Ennyi az élet, két évszám között arasznyi vonal.

Éveken át, még álmaimban is megjelent ez a kőben maradt, szürke angyal. A félbenmaradottság, az el nem készültség, a befejezetlenség szimbólumaként. Tudom, ennek a kínja másokat is megkísért. Ezért válik számtalan serdülő narkóssá, vagy dobja el életét. Ha nem lehet önmagunkat befejezni, minek elkezdeni? „Kikészülnek”, mert nem hiszik, hogy elkészülhetnek, hogy azzá lehetnek, akivé lenni szeretnének. Nem egy középkorú ezért alkoholista. Sok ember ezért depressziós. Telnek, múlnak az évek, „kötőjelük” egyre közelebb ér a második évszámhoz, s életük csak múlik, ám nem telik meg megvalósított önmagukkal, bent maradnak a szürke kőben.
Bent maradunk?
Kinyilatkoztatásnak hatott rám, amikor felfedeztem a Filippi 1:6. versét: „Meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára”. Kopernikuszi fordulattá vált számomra. Azért írtam meg, mert másokkal is megtörténhet ugyanez.
E páli vallomás megértése óta magam is meg vagyok győződve, hogy nem csak én munkálkodom magamon, s hogy Gazdánk nem végez félmunkát. Ő nem kontár s nem fárad belém. Belénk. Egészen elvégzi rajtunk, amire nekünk nem futja- két évszám között- erőnkből, időnkből, türelmünkből, s ha életünket Tőle vissza nem lopjuk: minden felesleget lefarag rólunk és kifarag bennünket a Mester-Krisztus Jézus napjára. Ma már nem álmodom a fészer szürke angyalával.

Imádság

Egy imádság van a szivemben, amióta hazajöttem...

"Jabéc segítségül hívta Izráel Istenét, és ezt mondta: Bárcsak nagyon megáldanál engem, és kiszélesítenéd határomat, velem lennél, és megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom! És megadta neki Isten, amit kért. " 1.Krón. 4:10

Ezek a gondolatok foglalkoztattak...különösen az, hogy "...megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom..."
Ha már a fájdalomról beszélek... eszembe jut az egyik ének, amit nagyon szeretek... "Nincs olyan fájdalom, gond, mit meg nem oldhat..."

Sokminden van bennem, ami foglalkoztat... szerettem volna, ha néhány dolog világossá vált volna előttem az elmúlt hetekben, de nem lettek világosabbak előttem a dolgok, sőt, még gyültek megoldásra váró kérdések. Egy valami erősödött bennem. És ezt ma este az Úr alá is támasztotta két igeverssel: "Eközben pedig azt tartottam becsületesnek, hogy az evangéliumot nem ott hirdettem, ahol Krisztust már ismertté tették, hogy ne idegen alapra építsek, hanem ahogyan meg van írva: 'Meglátják őt azok, akiknek még nem hirdették, és akik még nem hallották, azok megértik.' " Róma 15: 20-21

Eszembe jutott még Istenek egy másik ígérete is, amit már rég kaptam Tőle: Ézs. 49: 1-6
És, ami még ezekhez az igékhez társul: " „Legszebb álmaid némelyike darabokra fog hullani, s megkísért annak lehetősége, hogy feladd a reményt. Úgy fogok tűnni, mint akit nem tudsz elérni, sőt még ennél is rosszabb: gyengének és fájdalmad iránt érdektelennek látsz majd. Azon fogsz tűnődni, hogy képtelen vagyok bármit is megtenni, vagy egyszerűen csak nem akarok. Amikor széttört reményekkel küzdesz, szégyent fogsz vallani, csakúgy, mint szolgám, Péter. Csalódni fogsz magadban egészen odáig, hogy meggyűlölöd saját magad. Én pedig úgy tűnök majd neked, mint aki visszahúzódik, és nem tesz semmit. Amikor mindez megtörténik, ezt mondom neked: Ne add fel a reményt! Olyan terv van kibontakozóban, melyet most nem látsz át. Ha az én szememmel látnál, akkor is fájna, de nem válnál reményvesztetté. Boldogan kitartanál mellettem a legnagyobb szenvedések közepette is. Ahhoz biztosítom számodra az erőt, hogy tetszésemre légy, nem pedig ahhoz, hogy jól érezd magad. Az azomban, hogy meg vagyok veled elégedve, valódi öröm forrásává válik számodra.

Lelked legmélyén leginkább arra vágysz, hogy részese légy tervemnek, hogy építsd királyságomat, hogy megismerj, hogy tetszésemre légy, és élvezd a velem való közösséget. Kielégitem ezt a vágyad. Erőd lesz rá, hogy jól képviselj, történjék bármi is életedben. Ezt a reményt adom e világon neked. Ne veszítsd el!”
Remélem bátorítólag hatottak a fenti gondolatok, mert rám mindig jó hatással vannak, ha elolvasom.

Ha valami hozzáfűzni valód lenne, megteheted...

Vége a sószórónak

Vége van. Felteszem magamnak a kérdést, hogy mi jót váltott ki belőlem, mert rosszat is kiváltott. Fájdalommal vettem tudomásul, hogy sok undokság lakik még bennem...
A jók is jönnek a felszinre, de még meg kell érlelődjön bennem...
Van amit méginkább látok: a sok embert, aki talán boldognak gondolja magát, mégis halott...
Én tudom az igazságot és mégis gyáva nyuszinak érzem magam, aki lapul egy bokor tövében és várja, hogy oda jöjjenek mások, hogy végre kibökjem: "hét, te... én boldog vagyok, szabad... megváltott...te nem akarsz igy élni..."
Ez szabadság?
Valaki egyszer azt mondta, ha mi hivők igazán hinnénk abban, hogy van kárhozat, akkor mindent megtennénk, hogy megmentsük az embereket.
Azt hiszem az a baj, hogy nem vagyok elég "bolond", nem vagyok eléggé a "kereszt bolondja" :(
Meg az, hogy nem fáj eléggé, hogy az az ember, aki elmegy mellettem az utcán a kárhozat felé menetel...
Még valamit megértettem, hogy nem ott a helyem, ahol amugy is roskadoznak a padok a hivőktől, hanem ott a helyem, ahol szomjaznak Isten után az emberek, de nincs aki egy korty vizet nyújtson nekik...
Odaálltam az ajtóba és arra várok, hogy forduljon a kulcs a zárba...
Már tudom mi van az ajtó mögött...