Ritka ember volt. Műveltségét, tudása kincseit olyan alázattal osztogatta, hogy senkit nem zsugorított vele, csak ajándékozott, és ő köszönte meg, ha elfogadták. Magáról nagyon ritkán beszélt. Ám úgy tudott kérdezni, hogy válasz helyett vallani kellett, s ő sosem fáradt el a hallgatásba. Figyelt és azt is megértette, amivel nem értett egyet, anélkül, hogy cinkosságot vállalt volna.
Nem sokkal harmadik szívinfarktusa előtt, ami elvitte, hosszas faggatásomra elárulta, hogy diákkora óta naplót vezet. Nem vele történt eseményekről, hanem arról, hogy azok mit váltottak ki belőle és változtattak meg benne – jóvégre.
-Az utóbbi években- mondta szomorkás mosollyal- az év vége felé, vagy az újév elején, néhány oldalon summázom eltelt esztendőmet, s azt veszem észre, hogy egyre inkább nem az fáj, ami történt velem, nem a sebző szavak és fájó sebek emlékei, hanem az, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg.
Elhallgatott, a szőnyeg mintáit nézegette, majd így folytatta:
-Már tudom, hogy vannak könyvek, amelyeket nem olvasok el, tájak, amelyeket nem láthatok, folyók és tengerek, amelyeken sosem hajózom; nyelvek, amelyeket ezután sem értek, emberek, akikkel nem foghatok kezet, nem válthatok velük szót, és gondolatok, amelyeket már nem gondolhatok végig. Úgy halok meg, mint apám.
-Nem ismertem- mondtam csöndesen, hogy apjára emlékezésében meg ne zavarjam.
-Kőfaragó volt, és azt hiszem, olykor szobrásznak álmodta magát- idézte merengve a múltat-, kertje eldugott sarkában fáktól és bokroktól eltakarta, maga tákolta fészerben éveken át hatalmas szürke kőtömböt faragott. Azt mondta, saját sírköve lesz. Olykor, ha nem volt otthon, odalopakodtam és belestem a deszkatákolmány hasadékain, mert az ajtaját belakatolta. Angyalalakot faragott a kőbe. Alulról fölfelé. Máig sem tudom miért, így kezdte el. Az angyal lábfejét, saruját, ruhája redőit, alakját aprólékos gonddal kivéste már, amikor utoljára láttam a szobrot, de az arcával elakadhatott. Annak csak a körvonalai látszottak; az angyal szárnyai bent maradtak a szürke kőben. Így halt meg apám. Vésőit és kalapácsát ott találtuk a befejezetlen szobor lábai előtt!…
Felnézett a szőnyeg mintáiról, s annyit mondott még, inkább csak magának:
-Azt hiszem, félig készen én is bent maradok a szürke kőben.
Barátom sírján, amelyben apja is fekszik, ez a kőben maradt, félig kész angyal áll, talpazatán kettőjük neve, alatta kétszer két évszám között egy-egy kötőjel. Egyszer megjegyezte;
-Ennyi az élet, két évszám között arasznyi vonal.
Éveken át, még álmaimban is megjelent ez a kőben maradt, szürke angyal. A félbenmaradottság, az el nem készültség, a befejezetlenség szimbólumaként. Tudom, ennek a kínja másokat is megkísért. Ezért válik számtalan serdülő narkóssá, vagy dobja el életét. Ha nem lehet önmagunkat befejezni, minek elkezdeni? „Kikészülnek”, mert nem hiszik, hogy elkészülhetnek, hogy azzá lehetnek, akivé lenni szeretnének. Nem egy középkorú ezért alkoholista. Sok ember ezért depressziós. Telnek, múlnak az évek, „kötőjelük” egyre közelebb ér a második évszámhoz, s életük csak múlik, ám nem telik meg megvalósított önmagukkal, bent maradnak a szürke kőben.
Bent maradunk?
Kinyilatkoztatásnak hatott rám, amikor felfedeztem a Filippi 1:6. versét: „Meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára”. Kopernikuszi fordulattá vált számomra. Azért írtam meg, mert másokkal is megtörténhet ugyanez.
E páli vallomás megértése óta magam is meg vagyok győződve, hogy nem csak én munkálkodom magamon, s hogy Gazdánk nem végez félmunkát. Ő nem kontár s nem fárad belém. Belénk. Egészen elvégzi rajtunk, amire nekünk nem futja- két évszám között- erőnkből, időnkből, türelmünkből, s ha életünket Tőle vissza nem lopjuk: minden felesleget lefarag rólunk és kifarag bennünket a Mester-Krisztus Jézus napjára. Ma már nem álmodom a fészer szürke angyalával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése