(1.Királyok 19: 4-18)
Erőtlenül összerogytak térdeim,
Feléd emeltem fájó tekintetem.
Azt kértem Tőled: „engedj meghalni,
Nem vagyok én sem jobb, nem.”
A hosszú út elvette erőm,
Kitikkadtam, éhes is vagyok.
Miért kell rójam ezt az utat?
Miért vannak éjszakák, nappalok?
Vonszolva vittem tovább testem, lelkem,
Míg végül elértem a Hórebig.
Ott egy barlangba menekültem,
Nem akartam hallani Isten üzenetét.
Mégis Isten felhívott a hegyre.
Lent hagytam rongyos félelmeim.
Fent voltam a csúcson és vártam...
Vártam Isten érkezését.
A vihartól megrendült tépett lelkem,
A földrengéstől zúgott minden,
A tűz perzselni kezdte a hegyet,
De sehol sem hallottam Istent.
És jött a halk szellő...
Szívemet felmelegítette...
Térdeim összerogytak,
Amikor hangját felém emelte.
Ott megtudtam, miért is élek,
Hogy fájdalmam nem egyedül viselem.
A hatalmas Teremtő ismeri sorsomat,
Őbenne sosem csalódott szívem.
Mert Ő a szeretet, ki keblére ölel,
Ki innom ad, beköti sebemet.
A vigasztaló, a társ, a barát,
Aki hatalmas kezében tartja életemet.
Most ismét lent járok a völgyben,
De nem feledem, amit ott nyertem.
Mert a Mindenható dicsőségében lehetett
Egy kevés időre porszem életem.
(2002. márc. 1.)
