Vége van. Felteszem magamnak a kérdést, hogy mi jót váltott ki belőlem, mert rosszat is kiváltott. Fájdalommal vettem tudomásul, hogy sok undokság lakik még bennem...
A jók is jönnek a felszinre, de még meg kell érlelődjön bennem...
Van amit méginkább látok: a sok embert, aki talán boldognak gondolja magát, mégis halott...
Én tudom az igazságot és mégis gyáva nyuszinak érzem magam, aki lapul egy bokor tövében és várja, hogy oda jöjjenek mások, hogy végre kibökjem: "hét, te... én boldog vagyok, szabad... megváltott...te nem akarsz igy élni..."
Ez szabadság?
Valaki egyszer azt mondta, ha mi hivők igazán hinnénk abban, hogy van kárhozat, akkor mindent megtennénk, hogy megmentsük az embereket.
Azt hiszem az a baj, hogy nem vagyok elég "bolond", nem vagyok eléggé a "kereszt bolondja" :(
Meg az, hogy nem fáj eléggé, hogy az az ember, aki elmegy mellettem az utcán a kárhozat felé menetel...
Még valamit megértettem, hogy nem ott a helyem, ahol amugy is roskadoznak a padok a hivőktől, hanem ott a helyem, ahol szomjaznak Isten után az emberek, de nincs aki egy korty vizet nyújtson nekik...
Odaálltam az ajtóba és arra várok, hogy forduljon a kulcs a zárba...
Már tudom mi van az ajtó mögött...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése