Életünk tele van csodákkal. Hajlamosak vagyunk ezeket észre sem venni. Elmegyünk mellettük és természetesnek vesszük. Pedig semmit sem kellene természetesnek vennünk. Maga az élet is egy csoda. Hányszor gondolkoztunk már így az életről? Életemben mindig történnek érdekes dolgok, amiket én csodáknak nevezek. Annyira jó tapasztalni Isten gondviselését ilyen formában. Hadd mondjak el egy ilyen csodát az életemből, ami pár napja történt velem.
Világtalálkozó. A tesómmal megbeszéltük már rég, hogy elmegyünk. Leadtuk a jelentkezésünket és ki is fizettük. Elmentem sószóróba. Mig ott voltam egyszer telefonon hív a tesóm, hogy valóban akarunk mi menni a világtalira. Mielőtt lejelentkeztünk volna én nagyon dilemmában voltam, hogy menjek-e vagy sem, de mivel a tesóm vágyott menni, érte jelentkeztem. És amikor ő telefonált rájöttem, hogy ő sem vágyik. Gyorsan át kellett gondolnom, mert sürgős volt, mondta, hogy ha most még meggondoljuk magunkat, akkor visszakapjuk a pénzt is. Gyorsan meggondoltam. És azt mondtam, hogy akkor ne menjünk. Nem igazán vágytam menni, és a pénzzel is tudtam mit kezdjek. Ez így nagyon jó volt. Csütörtökön, a világtalálkozó előtti nap be kellett menjek Váradra. Találkoztam a Andival, a lakótársammal, aki a világtalálkozó miatt utazott fel Váradra. Majd találkoztam sorba a többi barátnőimmel, akik szintén készültek a találkozóra. Csütörtök este Váradon gyülibe is mentem és találkoztam más székelyföldiekkel, akik a tlálkozóra mentek, és igen furcsának találták, hogy ilyen közel vagyok Debrecenhez és nem megyek a találkozóra, mikor ők milyen messziről felutaztak. Mondanom sem kell, hogy már bántam, hogy visszamondtam a jelentkezést. Mit tegyek? Átfutott egy merész gondolat a fejemben. Mi lenne, ha mégis mennék? Felhívtam a tesómat, hogy mit szólna hozzá. Nem lelkesedett a dologtól, főleg, hogy előzőleg megbeszéltük, hogy ha megyünk, mindketten megyünk, vagy egyikünk sem. Akkor jönne ő is. De nincs szállásunk, és nincs az sem mivel átmenjünk. Andi ott volt velem. Nagyon tetszett neki is az ötlet, hogy menjünk. Fellelkesedtem, és nagyon vágytam volna menni. Mi legyen? Elkezdtünk telefonálni. Andi telefonált és megkérdezte, hogy mit kell tenni, ha valaki menne, de nincs lejelentkezve, mennyit kell fizetni, lesz-e szállás stb. Hát megtudtam, hogy szállást nem kapunk, és a kedvezményes jelentkezési dijat sem igényelhetjük már. Tesómmal telefonon megbeszéltem, hogy ha keresünk szállást, akkor valahogy az utat is elintézem, mert már volt néhány ötletem, hogy hogy is mehetnénk el. Minden ismerőst felhivtunk Romániában és Magyarországon is, hogy kaphatnánk-e szállást valahol. De mindenhol zárt ajtókra találtunk. Imádkoztam és lemondtam arról, hogy menjek. Láttam, hogy nem akar összejönni, akkor nem erőlködök. Akkor éjjel megérkezett Andi barátnője is székelyföldről, aki nálunk aludt akkor éjjel. Kicsit még bántott, hogy nem mehetek. Reggel ők elmentek én pedig elintéztem még a dolgaimat és indultam a busszal haza Margittára. Már félúton voltam, amikor telefonált Andi, hogy hívjam vissza Anikót, az igazgatónőnket, mert lenne szállásunk és talán hely is, hogy elvigyenek. Telefonáltam. De úgy nézett ki, hogy csak 1 hely van az autóban. 1 biztos volt és talán még lesz 1 hely mondta Anikó, de azt csak egy fél óra mulva tudja megmondani. Ezalatt a fél óra alatt én épp haza értem a busszal. Na, ez volt ám nehéz helyzet. Felhívtam a tesómat, de addigra már eldőlt bennem, hogy ha nem lesz 2 hely akkor én sem megyek, és belenyugszom, hogy nem ott a helyem, és elfogadom Istentől. Teljesen elengedtem. Felhívtam a tesóm és elmondtam mi a helyzet. Ő is megnyugodott. Hazaértem. Telefonáltam Anikónak. És mondta, hogy 2 hely van, mert valaki mégsem megy. Gyors pakolás és irány vissza Várad. Elmentünk. A találkozóról csak annyit mondhatok, hogy nem volt nagy dúrranás. Lelki oldalára értem. De jó beszélgetéseim voltak olyan emberekkel akikkel ritkán találkozom. Néhány kérdésre választ kaptam, ami egy ideje foglalkoztatot. Ha akkor nem mondom vissza a jelentkezést, talán megbántam volna hogy elmentem, de így tudom, hogy Isten akarta, hogy menjek. Hogy válaszokat kapjak, hogy átéljem ezt az apró csodát. Hadd mondjam el, hogy sokkal jobb szállásunk, társaságunk és utazásunk volt, mintha úgy mentünk volna, ahogy eredetileg akartunk. Ja, és a hazaút. Ez volt a hab a tortán. Székelyhídnál léptük át a vámot, onnan nem mentünk be Váradra, hanem stoppoltunk a tesómmal, mivel Margitta 20 km-re van Székelyhídtól. Több mint másfél órát stoppoltunk, senki nem állt meg. Már azon viccelődtünk, hogy reggelig gyalog is hazaérünk. Imádkoztam, nyugtalanság nem volt bennem, ezt is az Úrra biztam. Tudtam, ha ő elvitt a világtalira, akkor haza is visz. Ahogy ezeket elmondtam magamban, nemsokára megállt egy autó, és hát csodák-csodája egy volt osztálytársam és a férje volt. Hazajöttünk. Isten ezt is jobban elrendezte, mint ahogy én azt elképzelni tudtam volna.
Talán ismerős mindaz, amit leírtam. Lehet voltál már ilyen helyzetben, és természetesnek vetted. Én csodának nevezem. Az élet apró csodái. Kicsik, sokszor észrevétlenek, de ha jobban megfigyeljük ezekből az apró csodákból áll az életünk. Engem hálára ösztönöznek. Megerősítenek, hogy Isten a legapróbb részletekre is odafigyel, ez biztonságérzetet ad. Akkor miért félek, hogy a nagy dolgok elkerülik a figyelmét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése