kedd, június 19, 2007
csütörtök, június 14, 2007
Thank you
I dreamed I went to heaven
And you were there with me
We walked upon the streets of gold
Beside the crystal sea
We heard the angels singing
Then someone called your name
You turned and saw this young man
And he was smiling as he came
And he said friend you may not know me now
And then he said but wait
You used to teach my Sunday School
When I was only eight
And every week you would say a prayer
Before the class would start
And one day when you said that prayer
I asked Jesus in my heart
Thank you for giving to the Lord
I am a life that was changed
Thank you for giving to the Lord
I am so glad you gave
Then another man stood before you
And said remember the time
A missionary came to your church
And his pictures made you cry
You didn’t have much money
But you gave it anyway
Jesus took the gift you gave
And that’s why I’m here today
One by one they came
Far as the eyes could see
Each life somehow touched
By your generosity
Little things that you had done
Sacrifices made
Unnoticed on the earth
In heaven now proclaimed
And I know that up in heaven
You’re not supposed to cry
But I am almost sure
There were tears in your eyes
As Jesus took your hand
And you stood before the Lord
He said, my child look around you
For great is your reward
csütörtök, május 31, 2007
szombat, március 17, 2007
The giving tree
Once there was a tree... And she loved a little boy. And everyday the boy would come and he would gather her leaves and make them into crowns and play king of the forest. He would climb up her trunk and swing from her branches and eat apples. And they would play hide-and-go-seek. And when he was tired he would sleep in her shade. And the boy loved the tree...very much. And the tree was happy.
But time went by. And the boy grew older and the tree was often alone. Then one day the boy came to the tree and the tree said,
"Come, Boy, come and climb up my trunk and swing from my branches and eat apples and play in my shade and be happy."
"I am too big to climb and play," said the boy. "I want to buy things and have fun. I want some money. Can you give me some money?"
"I'm sorry," said the tree, "but I have no money. I have only leaves and apples. Take my apples, Boy, and sell them in the city. Then you will have money and you will be happy."
And so the boy climbed up the tree and gathered her apples and carried them away. And the tree was happy. But the boy stayed away for a long time... and the tree was sad.
And then one day the boy came back and the tree shook with joy and she said,
"Come, Boy, climb up my trunk and swing from my branches and be happy."
"I am too busy to climb trees," said the boy. "I want a house to keep me warm," he said. "I want a wife and I want children and so I need a house. Can you give me a house?"
"I have no house," said the tree. "The forest is my house, but you may cut off my branches and build a house. Then you will be happy."
And so the boy cut off her branches and carried them away to build his house. And the tree was happy. But the boy stayed away for a long time. And when he came back, the tree was so happy she could hardly speak.
"Come, Boy," she whispered, "come and play."
"I am too old and sad to play," said the boy. "I want a boat that will take me far away from here. Can you give me a boat?"
"Cut down my trunk and make a boat," said the tree. "Then you can sail away... ...and be happy."
And so the boy cut down her trunk and made a boat and sailed away. And the tree was happy...but not really. And after a long time the boy came back again.
"I am sorry, Boy," said the tree, "but I have nothing left to give you-- My apples are gone."
"My teeth are too weak for apples," said the boy.
"My branches are gone," said the tree. "You cannot swing on them."
"I am too old to swing on branches," said the boy.
"My trunk is gone," said the tree. "You cannot climb."
"I am too tired to climb," said the boy.
"I wish that I could give you something... but I have nothing left. I am just an old stump. I am sorry..."
"I don't need very much now," said the boy, "just a quiet place to sit and rest. I am very tired." "Well," said the tree, straightening herself up as much as she could, "well, an old stump is good for sitting and resting. Come, Boy, sit down. Sit down and rest."
And the boy did. And the tree was happy.
But time went by. And the boy grew older and the tree was often alone. Then one day the boy came to the tree and the tree said,
"Come, Boy, come and climb up my trunk and swing from my branches and eat apples and play in my shade and be happy."
"I am too big to climb and play," said the boy. "I want to buy things and have fun. I want some money. Can you give me some money?"
"I'm sorry," said the tree, "but I have no money. I have only leaves and apples. Take my apples, Boy, and sell them in the city. Then you will have money and you will be happy."
And so the boy climbed up the tree and gathered her apples and carried them away. And the tree was happy. But the boy stayed away for a long time... and the tree was sad.
And then one day the boy came back and the tree shook with joy and she said,
"Come, Boy, climb up my trunk and swing from my branches and be happy."
"I am too busy to climb trees," said the boy. "I want a house to keep me warm," he said. "I want a wife and I want children and so I need a house. Can you give me a house?"
"I have no house," said the tree. "The forest is my house, but you may cut off my branches and build a house. Then you will be happy."
And so the boy cut off her branches and carried them away to build his house. And the tree was happy. But the boy stayed away for a long time. And when he came back, the tree was so happy she could hardly speak.
"Come, Boy," she whispered, "come and play."
"I am too old and sad to play," said the boy. "I want a boat that will take me far away from here. Can you give me a boat?"
"Cut down my trunk and make a boat," said the tree. "Then you can sail away... ...and be happy."
And so the boy cut down her trunk and made a boat and sailed away. And the tree was happy...but not really. And after a long time the boy came back again.
"I am sorry, Boy," said the tree, "but I have nothing left to give you-- My apples are gone."
"My teeth are too weak for apples," said the boy.
"My branches are gone," said the tree. "You cannot swing on them."
"I am too old to swing on branches," said the boy.
"My trunk is gone," said the tree. "You cannot climb."
"I am too tired to climb," said the boy.
"I wish that I could give you something... but I have nothing left. I am just an old stump. I am sorry..."
"I don't need very much now," said the boy, "just a quiet place to sit and rest. I am very tired." "Well," said the tree, straightening herself up as much as she could, "well, an old stump is good for sitting and resting. Come, Boy, sit down. Sit down and rest."
And the boy did. And the tree was happy.
szombat, február 03, 2007
Ha Isten a kezébe vesz...
Szeretném elmondani azt, hogy mit is éltem át az utóbbi időben. Imádkozom, hogy legyen áldás a számodra is, amint olvasod, és ha megtapasztalod te is, akkor érteni fogod, hogy milyen HATALMAS ISTENÜNK van.
Elég nehezen indult ősszel a tanévünk. Sok próba és nehézség után mégis csak elkezdhettük az ovit. De ezzel nem oldódott meg minden gond. Mert én kolléganő nélkül találtam magam hamarosan, még jelenleg is úgy vagyok, de hiszem, hogy mostmár igazán napok kérdése csak, hogy megoldódik ez. Nehéz napok elé néztem. Sokan közületek ismertek közelebbről, és tudjátok, hogy az az elvem, hogy a békesség érdekében inkább hallgatok, és vállalom a + dolgokat. Isten mindig bizonyított ilyen esetekben mellettem. De azért nem olyan tökéletes a dolog, mint ahogy kinéz, mert ember vagyok és kísérthető. Ha nem is nyilvánosan, de magamban sokszor zúgolódtam. Karácsony előtt éreztem úgy igazán, hogy erőm feletti dolgokat kell elvégeznem. Már nem dühösen, nem lázadva, mint inkább tele fájdalommal, álltam Isten elé és mondta, hogy úgy érzem életem több területén is egyedül hagyott. Mert nem csak az ovis dolgok voltak, hanem még ezen kívül két területe az életemnek válságba került. Összetörve és fájdalmakkal tele átvészeltem az ünnepeket. Nem akartam úgy kezdeni az új évet, de megoldásokat sehol nem láttam. De tudtam, hogy egyet tehetek, hogy abszolut mindent átadok Istennek, vigye Ő a keresztemet, mert én nem birom már. Így összetörve jöttem hozzá, és mondtam el, hogy könyörüljön rajtam, mert így, céltalannak és értelmetlennek látom az életemet. Szilveszter este volt még egy családi konfliktus, ami teljesen lesúlytott.
"Miért kell ilyen dolgokat átélnem? Én nem tehetek ezekről, mégis én is szenvedek miattuk. Nem birom így tovább." - ezekkel a szavakkal kiáltottam Istenhez, és közben úgy éreztem, hogy a szívem is meghasad. És kínzott annak a tudatnak a fájdalma is, hogy apu nincs megtérve. Fájt már igazán úgy valakinek a megtéretlen állapota, hogy azt mondd, hogy bármit megtennél érte, csak hogy megtérjen? Hányszor mondtam már Istennek azt, hogy én az életemről is kész vagyok lemondani, ha ezzel apu megtérne. Tudod milyen ilyen kínok között vergődni? Ha igen, imádkozom érted, hogy Isten erősítsen, és adjon erőt, de ha nem éltél ilyet át, akkor adj hálát érte.
Már karácsony előtt volt egy elhatározás bennem, hogy komolyabban imádkozom és bőjtölök az életemben változásért, családomért, és azért is, hogy hova tovább Váradról, és azért is, hogy kivel kell továbbmennem. Bár sokan csak szűk körben vagy egyáltalán nem beszéltek erről, de tudom, hogy ha nem is állandóan, de idővel ez a kérdés, hogy kivel tovább, megfordul bennetek. Úgy vélem, hogy ez természetes és egészséges dolog. Mert igazán nem mindegy, hogy kivárod az Isten szerinti legjobbat, vagy nem. Nekem nem mindegy.
Minél inkább vágytam Istenből többre, úgy jött az ördög is a támadásaival. Eszembe jutott, hogy Jézus is, amikor 40 napik bőjtölt és imádkozott, akkor jött a Sátán a kemény kísértésekkel. Mindez tudatosult bennem, és az is, amit Szűcs Sanyi mondott az egyik tanításában, hogy ha fiú vagy, élj is fiúként, s hogy sok múlik az én hozzáállásomtól.
Új év van. Új elhatározással és új erővel élek napról-napra. Nem vagyok mentes a kísértésektől most sem, de nekem olyan jó Isten közelsége. Enyhítette fájdalmaimat, gyógyította sebeimet, és ma már a múltamból sokmindent másképp látok. Nem könyvelem el kudarcnak a múltban történteket, hanem megértettem, hogy mit miért kellett Istennek megengednie az életemben.
Minden reggel elkérem Istentől az aznapra szükséges erőt, és kérem, hogy nyissa ki a szemem, hogy meglássam az apró csodákat, és azokat a dolgokat amik örmömet okoznak, és mosolyt csalnak az arcomra. És sok ilyet tapasztaltam az elmúlt hetekben. A gyermekeken keresztül Isten sok örömet ad, sok szeretetet. És én szeretem Az URat! Úgy, hogy örülök a mai napnak, szeretem azokat akiket mellém adott, és áldás akarok lenni számukra, mert én is áldott vagyok. Isten sokat adott nekem. Nem hallgatok róla, még akkor sem, ha ennek holnap meg lesz a próbája.
Neked is sokat ad(na). Látod azokat a dolgokat? Értékeled? Örülsz nekik? Látod magadban az értéket? Én értékellek téged, és szeretném, hogy erős légy az Úrban, és boldog Vele. A barátságod kincs a számomra és érték. Köszönöm, hogy vagy nekem.
Lehet ismered a lentebb található mesét, ha igen, akkor is legyen bátorítás.
Még egy igerész, ami a héten sokat mondott nekem: Fil.4:4-7!!!
Elég nehezen indult ősszel a tanévünk. Sok próba és nehézség után mégis csak elkezdhettük az ovit. De ezzel nem oldódott meg minden gond. Mert én kolléganő nélkül találtam magam hamarosan, még jelenleg is úgy vagyok, de hiszem, hogy mostmár igazán napok kérdése csak, hogy megoldódik ez. Nehéz napok elé néztem. Sokan közületek ismertek közelebbről, és tudjátok, hogy az az elvem, hogy a békesség érdekében inkább hallgatok, és vállalom a + dolgokat. Isten mindig bizonyított ilyen esetekben mellettem. De azért nem olyan tökéletes a dolog, mint ahogy kinéz, mert ember vagyok és kísérthető. Ha nem is nyilvánosan, de magamban sokszor zúgolódtam. Karácsony előtt éreztem úgy igazán, hogy erőm feletti dolgokat kell elvégeznem. Már nem dühösen, nem lázadva, mint inkább tele fájdalommal, álltam Isten elé és mondta, hogy úgy érzem életem több területén is egyedül hagyott. Mert nem csak az ovis dolgok voltak, hanem még ezen kívül két területe az életemnek válságba került. Összetörve és fájdalmakkal tele átvészeltem az ünnepeket. Nem akartam úgy kezdeni az új évet, de megoldásokat sehol nem láttam. De tudtam, hogy egyet tehetek, hogy abszolut mindent átadok Istennek, vigye Ő a keresztemet, mert én nem birom már. Így összetörve jöttem hozzá, és mondtam el, hogy könyörüljön rajtam, mert így, céltalannak és értelmetlennek látom az életemet. Szilveszter este volt még egy családi konfliktus, ami teljesen lesúlytott.
"Miért kell ilyen dolgokat átélnem? Én nem tehetek ezekről, mégis én is szenvedek miattuk. Nem birom így tovább." - ezekkel a szavakkal kiáltottam Istenhez, és közben úgy éreztem, hogy a szívem is meghasad. És kínzott annak a tudatnak a fájdalma is, hogy apu nincs megtérve. Fájt már igazán úgy valakinek a megtéretlen állapota, hogy azt mondd, hogy bármit megtennél érte, csak hogy megtérjen? Hányszor mondtam már Istennek azt, hogy én az életemről is kész vagyok lemondani, ha ezzel apu megtérne. Tudod milyen ilyen kínok között vergődni? Ha igen, imádkozom érted, hogy Isten erősítsen, és adjon erőt, de ha nem éltél ilyet át, akkor adj hálát érte.
Már karácsony előtt volt egy elhatározás bennem, hogy komolyabban imádkozom és bőjtölök az életemben változásért, családomért, és azért is, hogy hova tovább Váradról, és azért is, hogy kivel kell továbbmennem. Bár sokan csak szűk körben vagy egyáltalán nem beszéltek erről, de tudom, hogy ha nem is állandóan, de idővel ez a kérdés, hogy kivel tovább, megfordul bennetek. Úgy vélem, hogy ez természetes és egészséges dolog. Mert igazán nem mindegy, hogy kivárod az Isten szerinti legjobbat, vagy nem. Nekem nem mindegy.
Minél inkább vágytam Istenből többre, úgy jött az ördög is a támadásaival. Eszembe jutott, hogy Jézus is, amikor 40 napik bőjtölt és imádkozott, akkor jött a Sátán a kemény kísértésekkel. Mindez tudatosult bennem, és az is, amit Szűcs Sanyi mondott az egyik tanításában, hogy ha fiú vagy, élj is fiúként, s hogy sok múlik az én hozzáállásomtól.
Új év van. Új elhatározással és új erővel élek napról-napra. Nem vagyok mentes a kísértésektől most sem, de nekem olyan jó Isten közelsége. Enyhítette fájdalmaimat, gyógyította sebeimet, és ma már a múltamból sokmindent másképp látok. Nem könyvelem el kudarcnak a múltban történteket, hanem megértettem, hogy mit miért kellett Istennek megengednie az életemben.
Minden reggel elkérem Istentől az aznapra szükséges erőt, és kérem, hogy nyissa ki a szemem, hogy meglássam az apró csodákat, és azokat a dolgokat amik örmömet okoznak, és mosolyt csalnak az arcomra. És sok ilyet tapasztaltam az elmúlt hetekben. A gyermekeken keresztül Isten sok örömet ad, sok szeretetet. És én szeretem Az URat! Úgy, hogy örülök a mai napnak, szeretem azokat akiket mellém adott, és áldás akarok lenni számukra, mert én is áldott vagyok. Isten sokat adott nekem. Nem hallgatok róla, még akkor sem, ha ennek holnap meg lesz a próbája.
Neked is sokat ad(na). Látod azokat a dolgokat? Értékeled? Örülsz nekik? Látod magadban az értéket? Én értékellek téged, és szeretném, hogy erős légy az Úrban, és boldog Vele. A barátságod kincs a számomra és érték. Köszönöm, hogy vagy nekem.
Lehet ismered a lentebb található mesét, ha igen, akkor is legyen bátorítás.
Még egy igerész, ami a héten sokat mondott nekem: Fil.4:4-7!!!
péntek, február 02, 2007
Értékes vagy...
Max Lucado: Értékes vagy
A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette õket, és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot.Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. - Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. "Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit." "Élit?"
"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében." "De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment. "Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! "Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"
"Gyermekem, elõttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók.""Tényleg?" "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik õk, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit õk gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló
"Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."
"Micsoda?" "A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"
"Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."
Éli letette Pancsinellót a földre.
"Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja! "
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette õket, és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot.Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. - Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. "Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit." "Élit?"
"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében." "De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment. "Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! "Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"
"Gyermekem, elõttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók.""Tényleg?" "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik õk, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit õk gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló
"Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."
"Micsoda?" "A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"
"Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."
Éli letette Pancsinellót a földre.
"Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja! "
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
vasárnap, január 07, 2007
Magamhoz - Pilinszky
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Saved by grace
If you could see what I once I was,
If you could go with me
Back to where I started from,
Then I know you would see
A miracle of love that took me
In it’s sweet embrace
And made me what I am today:
Just an old sinner saved by grace.
I’m just a sinner saved by grace.
When I stood condemned to death,
He took my place.
Now I live and breathe in freedom
With each breath of life I take.
Loved and forgiven, back with the living,
I’m just a sinner saved by grace.
How colud I boast of anything
I’ve ever seen or done?
How could I dare to claim as mine
The victories God has won?
Where would I be had God not
Brought me gently to this place?
I’m here to say I’m nothing but
A sinner saved by grace.
I’m just a sinner saved by grace.
When I stood condemned to death,
He took my place.
Now I grow and breathe in freedom
With each breath of life I take.
I’m loved and forgiven, back with the living,
I’m just a sinner saved by grace.
If you could go with me
Back to where I started from,
Then I know you would see
A miracle of love that took me
In it’s sweet embrace
And made me what I am today:
Just an old sinner saved by grace.
I’m just a sinner saved by grace.
When I stood condemned to death,
He took my place.
Now I live and breathe in freedom
With each breath of life I take.
Loved and forgiven, back with the living,
I’m just a sinner saved by grace.
How colud I boast of anything
I’ve ever seen or done?
How could I dare to claim as mine
The victories God has won?
Where would I be had God not
Brought me gently to this place?
I’m here to say I’m nothing but
A sinner saved by grace.
I’m just a sinner saved by grace.
When I stood condemned to death,
He took my place.
Now I grow and breathe in freedom
With each breath of life I take.
I’m loved and forgiven, back with the living,
I’m just a sinner saved by grace.
szombat, december 23, 2006
Should you go first...
Should you go first and I remain
To walk the road alone,
I’ll live in memory’s garden, dear,
With the happy days we’ve known.
In spring, I’ll watch for roses red
When fades the lilac blue.
And in early fall when brown leaves call,
I’ll catch a glimpse of you.
Should you go first and I remain
To finish with this scroll,
No lengthening shadows shall creep in
To make this life seem droll.
We’ve know so much of happiness,
And we’ve had our cup of joy.
But memory is one gift of God
That death cannot destroy.
Should you go first and I remain
For battles to be fought,
Each thing you’ve touched along the way
Will be a hallowed spot.
I’ll hear your voice, and I’ll see your smile,
And though blindly I may grope,
The memory of your heling hand
Will buoy me on with hope.
Should you go first and I remain,
One thing I’d have you do:
Walk slowly down that long, long path,
For soon i’ll follow you.
And I’ll want to know each step you take
That I may walk the same,
For someday, down that lonely road,
You’ll hear me call your name.
To walk the road alone,
I’ll live in memory’s garden, dear,
With the happy days we’ve known.
In spring, I’ll watch for roses red
When fades the lilac blue.
And in early fall when brown leaves call,
I’ll catch a glimpse of you.
Should you go first and I remain
To finish with this scroll,
No lengthening shadows shall creep in
To make this life seem droll.
We’ve know so much of happiness,
And we’ve had our cup of joy.
But memory is one gift of God
That death cannot destroy.
Should you go first and I remain
For battles to be fought,
Each thing you’ve touched along the way
Will be a hallowed spot.
I’ll hear your voice, and I’ll see your smile,
And though blindly I may grope,
The memory of your heling hand
Will buoy me on with hope.
Should you go first and I remain,
One thing I’d have you do:
Walk slowly down that long, long path,
For soon i’ll follow you.
And I’ll want to know each step you take
That I may walk the same,
For someday, down that lonely road,
You’ll hear me call your name.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)