Szó a Királytól

"Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt." -Préd. 3: 14-15

Több szem többet lát...

„Több szem többet lát.” – tartja a közmondás. De én csak a saját szemem nevében szólhatok. 2007. júl. Szilágycseh. Még nem rendeződtek bennem a gondolatok, képek, hatások, amelyek az elmúlt héten értek. A fáradság jeleit is erősen érzem testemben. Megérte. Kellett. Nekem, az 5 fiatalnak a csapatból, a csehi fiataloknak, a gyülekezeti tagoknak, de leginkább a város lakóinak kellett ez a hét. Jó volt ott lenni. Már az első benyomás mélyen hatott rám. Szeretetteljes fogadtatás. Nagy a család, ahol voltunk, de velünk, hatónkkal egész hadsereggé nőtt. Másik hatás a testvérek lelkesedése és az áldozat, amit a sószórós hétért hoztak (Juci nénink sószóró előtti héten tizenhatórázott, csak hogy velünk legyen a héten, és főzzön nekünk). Előttem mindez példa. És bátorítás, hogy ez a sószóró nekik nagyon fontos, és részt vállaltak belőle maximálisan, otthonukat, idejüket, energiájukat az Úr rendelkezésére bocsátották. Nagyot mosolyogtam az első közös imádkozáskor a Kinga (házigazdánk 10 éves kislánya) imádságán. „Köszönöm ezeket az embereke, akiket küldtél, add, hogy a sószóró végére háromszor ennyin legyünk az imaházban.” Őszinte gyermeki ima. És meghallgattatott, bár nem úgy, ahogy az ima pillanatban én elképzeltem. Erre mindjárt visszatérek még.
Délelőttönként gyermekfoglalkozások voltak. A gyülekezeti gyermekek lelkesedése is példa volt előttem. Együtt jártuk a várost velük és osztottuk a meghívókat a gyermekeknek. Osztálytársakhoz, ismerősökhöz, barátokhoz bekiáltottunk és széles mosollyal meghívtuk őket egy izgalmas hétre. Jól telhetett annak a 12 gyereknek, aki az első nap velünk volt, mert másnap már mást is hívtak magukkal. És a gyermekek száma napról-napra nőtt. Utolsó nap majdnem 40 gyermek volt.
Az egyetlen útról hallhattak, amely Istenhez vezet. Isten elkészítette ezt az utat Fián keresztül, Ő keres, megtalál és megtart. A mi részünk, hogy higgyünk és engedelmeskedjünk Istennek. Istenhez imádkozás által jöhetünk, és hallhattunk arról is, hogy Isten imameghallgató Isten. Amit már tudunk, másoknak tovább kell adjuk, ez nem csak feladatunk, hanem felelősségünk is.
Volt sok-sok játék, éneklés, igetanulás, bibliatörténet (a fentebb említettek szerint), kézimunka, rajz.
Kinga imáját Isten meghallgatta, sőt még azon felül is megadta. Mert nem csak háromszorannyi gyerek volt, hanem annál sokkal több. A testvérek elmondása szerint ennyi gyerek még nem volt ilyen foglalkozásokon.
Péntek este visszahívtuk őket szüleikkel és nagyszüleikkel együtt. Ők szolgáltak a héten tanult énekekkel és aranymondatokkal. Eljött néhány felnőtt is velük. A végén az egyik nagymama odajött hozzám, és köszönte a foglalkozást. Elmondta azt is, hogy nagyon tetszett neki az este, és jól érezte magát. Isten folytassa benne az elkezdett munkát. Ámen. És nem csak benne, hanem mindazokban, akik hallották valamilyen formában ezen a héten az evangéliumot.
A gyerekmunka ennyi lenne dióhéjban. Bennem sokminden van még. Kavarognak a gondolatok érzések és hatások.
Azzal kezdtem, hogy én a saját szemem látottairól szólhatok csupán. Leírom azt, ami nekem tanulság volt, és amit velem az Úr megértetett ezen a héten.
Áldozathozatal és áldozatvállalás. Erről már írtam az elején. Mielőtt elmentem, ott volt bennem ez az ima, hogy ne csak nekünk legyen fontos ez a hét, hanem az ottaniaknak is. Mivel mi egy hét után eljövünk, a munkát ők kell folytassák. És úgy látom, hogy a szilágycsehi gyülekezet és város sorsa éppúgy a zilahiak felelőssége, mint a helybeliek. Ők vannak a legközelebb ehhez a városhoz, és épp elég potenciális ifimunkás, gyerekmunkás és missziómunkás van ott, akiknek felelősségük ez a város és gyülekezet. Ott voltam és láttam a szüksége. De nem elég csak egy hétig betölteni azt, hanem tovább is. Ez az én véleményem és látásom. De ugyanúgy vélekednék bármelyik nagy gyülekezetről, ez most nem személyeskedés a zilahiak felé. De ebben az esetben nekik szól.
Istennek olyan emberek kellenek, akik életüket 100%-osan odaadják. Az Isten munkája sürget. Nem csak Szilágycsehben. Bebizonyosodott, amit Sándor mondott Kolozsváron, hogy a munkás kevés. Számszerint is és személy szerint is. Kevés vagyok magam, de 6-an már jobban ment. És ha 16-an lettünk volna, még jobban ment volna. Értitek azt, amit mondani akarok? Nekem ez nem csak szó, ez annál több. És személy szerint is kevés voltam. Harcaim voltak a hét alatt. Harc a gyávaság ellen, a bátorságért. Harc a megbántódás ellen. Harc a megbocsátásért. Harc azért, hogy merjek Istenre hagyni mindent. Formálódtam. Olykor néma könnyekkel. Máskor az imák alatt, beszélgetések, telefonbeszélgetések által.
Isten velünk volt, bennünk volt, és hiszem, hogy keresztje fénye ragyogott általunk. Láthatták azt is, hogy a hivőség nem savanyúság, mert vidámság is volt bőven. És jó volt.
Nekem igen. Itthon vagyok ismét, de tudom, hogy több mindenem van, mint amivel elmentem. Több barát, testvér, több átélés Istennel. Amit a többi szem látott, azt ők mondhatják el.

Sószórós előszó

Ha egy könyvet a kezünkbe veszünk, legtöbbször az előszót nem olvassuk el, pedig sokszor abban néhány fontos dolgot megtudhatunk már, ami meghozza, vagy esetleg elveszi a kedvünket az olvasástól.
Ilyen előszónak nevezném a jún.30-i találkozást Kolozsváron, ahol kb. 20-an voltunk együtt, hogy beszélgessünk a múltbeli tapasztalatokról és a jövőbeli kilátásokról, lehetőségekről a sószórót illetően.
Kicsit meglepett, hogy olyan kevesen voltunk, de bátran elmondhatom, hogy nagyon jó volt. Néhány jó ötlettel és bátorító gondolattal hagytam el Kolozsvárt.
Ismerős arcok, mosoly, beszélgetés, éneklés, igék, gondolatok, finom ebéd, utazás, ez mind belefért a napba.
Isten kezdte a szót az énekek által, Ruben (Bántó) bekapcsolódott ebbe, és megosztott velünk néhány kapott gondolatot. Ap.Csel. 2:12,14 – 3 napig imádkoztak, 3 percig prédikáltak, 3000 ember megtért. „Ez a nap Isten napja, a sószóró Istené. Nem mi kezdjük el, mi csak bekapcsolódunk.” Ap. Csel. 7: 55 – István megkövezése. „Az égre függesztette szemét, és látta Jézust.” „Nem lesz könnyű a sószóró, de látni kell Isten dicsőségét. A kereszt nincs körbekerítve, dicsősége hadd ragyogjon általunk.” Egyszerű, mély, sokatmondó gondolatok, amelyek imára késztettek bennünket. És jött az ima, nem megszokottan, nem kényszerből, hanem őszintén, hálából, hálával, vággyal, kéréssel.
Ráhangolódva az összegyülekezésünk lényegére, jöhetett a fórum. Benne múlt, jelen és jövő. Tapasztalatok, helyzetképek, és kilátások. Nehézségek, kudarcok, örömök, eredmények. Megtudtuk, hol, mikor és nagyjából azt is, hogy kikkel sószórózunk. Két csoportra osztva beszélgettünk gyerekmunkáról, illetve ifimunkáról. Ötleteket kaptunk, a gyerekmunkához anyagokat is mutattak be. Finom ebéd. Kelemen Sándor ROMABISZ elnök igei üzenete jó végszó és útravaló volt.
Lukács 10: 1-3, 17-20
Szólt az aratásról, ami NAGY. Kérjük el Istentől azokat az embereket, akiket Ő hívni akar. Keressem meg, hogy hol az én rendem, amit le kell arassak. Higgyük azt, hogy sok az aratnivaló.
Szólt az aratókról, akik KEVESEN vannak. Számszerint is kevesen vagyunk, de ami én vagyok személy szerint is kevés, de Isten mégis használni akar. Ővele nem vagyok kevés. És Istennel együtt és a társaimmal együtt képesek vagyunk az Ő munkáját elvégezni. Minél gyengébb vagyok, annál jobban megdicsőül Isten általam.
Szólt az aratás Uráról. Az imádkozás megmozdít minket. Megláttatja az Úr velünk a mezőt és elküld. „Az elveszett helyzetekbe is Isten valahogy betör.”
Mi bárányok vagyunk a farkasok között: kiszolgáltatottak, de azért vagyunk ott, hogy szeressük őket, s legyünk készek áldozatot hozni értük.
S mint miden előszó egyszer befejeződik, ez esetben is így történt. De a java azután következett. Most amikor ezeket a sorokat írom, már a sószórónak vége van, de azt másik lapon keressétek.

Biztos horgony

Pray

Thank you

I dreamed I went to heaven

And you were there with me

We walked upon the streets of gold

Beside the crystal sea

We heard the angels singing

Then someone called your name

You turned and saw this young man

And he was smiling as he came

And he said friend you may not know me now

And then he said but wait

You used to teach my Sunday School

When I was only eight

And every week you would say a prayer

Before the class would start

And one day when you said that prayer

I asked Jesus in my heart

Thank you for giving to the Lord

I am a life that was changed

Thank you for giving to the Lord

I am so glad you gave

Then another man stood before you

And said remember the time

A missionary came to your church

And his pictures made you cry

You didn’t have much money

But you gave it anyway

Jesus took the gift you gave

And that’s why I’m here today

One by one they came

Far as the eyes could see

Each life somehow touched

By your generosity

Little things that you had done

Sacrifices made

Unnoticed on the earth

In heaven now proclaimed

And I know that up in heaven

You’re not supposed to cry

But I am almost sure

There were tears in your eyes

As Jesus took your hand

And you stood before the Lord

He said, my child look around you

For great is your reward

Just me... and where are you?

I'm free to smile...I'm free to dance...I'm free to love 'cause I'm loved, too...

Life is a great journey...I want to enjoy each step of it...

The giving tree

Once there was a tree... And she loved a little boy. And everyday the boy would come and he would gather her leaves and make them into crowns and play king of the forest. He would climb up her trunk and swing from her branches and eat apples. And they would play hide-and-go-seek. And when he was tired he would sleep in her shade. And the boy loved the tree...very much. And the tree was happy.

But time went by. And the boy grew older and the tree was often alone. Then one day the boy came to the tree and the tree said,

"Come, Boy, come and climb up my trunk and swing from my branches and eat apples and play in my shade and be happy."

"I am too big to climb and play," said the boy. "I want to buy things and have fun. I want some money. Can you give me some money?"

"I'm sorry," said the tree, "but I have no money. I have only leaves and apples. Take my apples, Boy, and sell them in the city. Then you will have money and you will be happy."

And so the boy climbed up the tree and gathered her apples and carried them away. And the tree was happy. But the boy stayed away for a long time... and the tree was sad.

And then one day the boy came back and the tree shook with joy and she said,
"Come, Boy, climb up my trunk and swing from my branches and be happy."

"I am too busy to climb trees," said the boy. "I want a house to keep me warm," he said. "I want a wife and I want children and so I need a house. Can you give me a house?"

"I have no house," said the tree. "The forest is my house, but you may cut off my branches and build a house. Then you will be happy."

And so the boy cut off her branches and carried them away to build his house. And the tree was happy. But the boy stayed away for a long time. And when he came back, the tree was so happy she could hardly speak.

"Come, Boy," she whispered, "come and play."

"I am too old and sad to play," said the boy. "I want a boat that will take me far away from here. Can you give me a boat?"

"Cut down my trunk and make a boat," said the tree. "Then you can sail away... ...and be happy."

And so the boy cut down her trunk and made a boat and sailed away. And the tree was happy...but not really. And after a long time the boy came back again.

"I am sorry, Boy," said the tree, "but I have nothing left to give you-- My apples are gone."
"My teeth are too weak for apples," said the boy.
"My branches are gone," said the tree. "You cannot swing on them."
"I am too old to swing on branches," said the boy.
"My trunk is gone," said the tree. "You cannot climb."
"I am too tired to climb," said the boy.
"I wish that I could give you something... but I have nothing left. I am just an old stump. I am sorry..."
"I don't need very much now," said the boy, "just a quiet place to sit and rest. I am very tired." "Well," said the tree, straightening herself up as much as she could, "well, an old stump is good for sitting and resting. Come, Boy, sit down. Sit down and rest."

And the boy did. And the tree was happy.

Ha Isten a kezébe vesz...

Szeretném elmondani azt, hogy mit is éltem át az utóbbi időben. Imádkozom, hogy legyen áldás a számodra is, amint olvasod, és ha megtapasztalod te is, akkor érteni fogod, hogy milyen HATALMAS ISTENÜNK van.
Elég nehezen indult ősszel a tanévünk. Sok próba és nehézség után mégis csak elkezdhettük az ovit. De ezzel nem oldódott meg minden gond. Mert én kolléganő nélkül találtam magam hamarosan, még jelenleg is úgy vagyok, de hiszem, hogy mostmár igazán napok kérdése csak, hogy megoldódik ez. Nehéz napok elé néztem. Sokan közületek ismertek közelebbről, és tudjátok, hogy az az elvem, hogy a békesség érdekében inkább hallgatok, és vállalom a + dolgokat. Isten mindig bizonyított ilyen esetekben mellettem. De azért nem olyan tökéletes a dolog, mint ahogy kinéz, mert ember vagyok és kísérthető. Ha nem is nyilvánosan, de magamban sokszor zúgolódtam. Karácsony előtt éreztem úgy igazán, hogy erőm feletti dolgokat kell elvégeznem. Már nem dühösen, nem lázadva, mint inkább tele fájdalommal, álltam Isten elé és mondta, hogy úgy érzem életem több területén is egyedül hagyott. Mert nem csak az ovis dolgok voltak, hanem még ezen kívül két területe az életemnek válságba került. Összetörve és fájdalmakkal tele átvészeltem az ünnepeket. Nem akartam úgy kezdeni az új évet, de megoldásokat sehol nem láttam. De tudtam, hogy egyet tehetek, hogy abszolut mindent átadok Istennek, vigye Ő a keresztemet, mert én nem birom már. Így összetörve jöttem hozzá, és mondtam el, hogy könyörüljön rajtam, mert így, céltalannak és értelmetlennek látom az életemet. Szilveszter este volt még egy családi konfliktus, ami teljesen lesúlytott.
"Miért kell ilyen dolgokat átélnem? Én nem tehetek ezekről, mégis én is szenvedek miattuk. Nem birom így tovább." - ezekkel a szavakkal kiáltottam Istenhez, és közben úgy éreztem, hogy a szívem is meghasad. És kínzott annak a tudatnak a fájdalma is, hogy apu nincs megtérve. Fájt már igazán úgy valakinek a megtéretlen állapota, hogy azt mondd, hogy bármit megtennél érte, csak hogy megtérjen? Hányszor mondtam már Istennek azt, hogy én az életemről is kész vagyok lemondani, ha ezzel apu megtérne. Tudod milyen ilyen kínok között vergődni? Ha igen, imádkozom érted, hogy Isten erősítsen, és adjon erőt, de ha nem éltél ilyet át, akkor adj hálát érte.
Már karácsony előtt volt egy elhatározás bennem, hogy komolyabban imádkozom és bőjtölök az életemben változásért, családomért, és azért is, hogy hova tovább Váradról, és azért is, hogy kivel kell továbbmennem. Bár sokan csak szűk körben vagy egyáltalán nem beszéltek erről, de tudom, hogy ha nem is állandóan, de idővel ez a kérdés, hogy kivel tovább, megfordul bennetek. Úgy vélem, hogy ez természetes és egészséges dolog. Mert igazán nem mindegy, hogy kivárod az Isten szerinti legjobbat, vagy nem. Nekem nem mindegy.
Minél inkább vágytam Istenből többre, úgy jött az ördög is a támadásaival. Eszembe jutott, hogy Jézus is, amikor 40 napik bőjtölt és imádkozott, akkor jött a Sátán a kemény kísértésekkel. Mindez tudatosult bennem, és az is, amit Szűcs Sanyi mondott az egyik tanításában, hogy ha fiú vagy, élj is fiúként, s hogy sok múlik az én hozzáállásomtól.
Új év van. Új elhatározással és új erővel élek napról-napra. Nem vagyok mentes a kísértésektől most sem, de nekem olyan jó Isten közelsége. Enyhítette fájdalmaimat, gyógyította sebeimet, és ma már a múltamból sokmindent másképp látok. Nem könyvelem el kudarcnak a múltban történteket, hanem megértettem, hogy mit miért kellett Istennek megengednie az életemben.
Minden reggel elkérem Istentől az aznapra szükséges erőt, és kérem, hogy nyissa ki a szemem, hogy meglássam az apró csodákat, és azokat a dolgokat amik örmömet okoznak, és mosolyt csalnak az arcomra. És sok ilyet tapasztaltam az elmúlt hetekben. A gyermekeken keresztül Isten sok örömet ad, sok szeretetet. És én szeretem Az URat! Úgy, hogy örülök a mai napnak, szeretem azokat akiket mellém adott, és áldás akarok lenni számukra, mert én is áldott vagyok. Isten sokat adott nekem. Nem hallgatok róla, még akkor sem, ha ennek holnap meg lesz a próbája.
Neked is sokat ad(na). Látod azokat a dolgokat? Értékeled? Örülsz nekik? Látod magadban az értéket? Én értékellek téged, és szeretném, hogy erős légy az Úrban, és boldog Vele. A barátságod kincs a számomra és érték. Köszönöm, hogy vagy nekem.
Lehet ismered a lentebb található mesét, ha igen, akkor is legyen bátorítás.
Még egy igerész, ami a héten sokat mondott nekem: Fil.4:4-7!!!

Értékes vagy...

Max Lucado: Értékes vagy

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette õket, és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot.Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. - Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. "Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit." "Élit?"

"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében." "De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment. "Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! "Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"

"Gyermekem, elõttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók.""Tényleg?" "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik õk, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit õk gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?

"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló

"Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."

"Micsoda?" "A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"

"Hát, még nem nagyon..."

Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."

Éli letette Pancsinellót a földre.

"Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja! "
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.