Elmondtam mindent
Ha nem értesz…nem tudom mi a baj
Milliós városok üresek, ha nem járod útjaikat
A forróság rám fagy, ha nem mosolyogsz
Minden lépésben ott vagy
Minden vízcsepp téged mos fehérebbé
Minden gyertyalobbanás az emléked ravatalozza
Nem tudlak eléri
Pedig csak halkan meg szeretném neked köszönni,
Odasúgni a füled mögé:
„Köszönöm, hogy megtanítottál szeretni”
Álmomban néztem, ahogyan mást szerettél
Én sírtam, te nevettél
Én támadtam, te megvédtél
Én lángoltam, te elégtél
…
s most már nem tudlak elérni.
kedd, augusztus 05, 2008
hétfő, augusztus 04, 2008
Füves legelő és csendes víz
Füves legelőkre és csendes vizekre van szüksége a nyájnak. Ezt legjobban a Jó Pásztor tudja, és Ő ezeket el is készíti minden nap. De a fennsík, ó a fennsík, az csodálatos! Sok munkával keres a Pásztor jó legelőt nekik, öntözi, javítja a talajt, hogy dús legelője legyen a nyájnak. Tudja, hol vannak a pompás fennsíkok, ahol nemcsak ropogós füvet, hanem árnyas fákat, bozótokat is találnak, ahol pihenhet, kérődzhet a nyáj. Így terít asztalt a mi Pásztorunk.
Fennsíknak nevezném az elmúlt két hetet. Fennsík, ahol a meghitt beszélgetések a Pásztorral felüdítik a lelket. Talán nem minden nap jutunk el a fennsíkra, de a füves legelő és a csendes víz elkészítve vár bennünket.
Szilágycseh. Sószóró. A megismerhető Krisztus. Fehérke. Jó alkalmak a testvérekkel Isten jelenlétében. Címszavakban így írnám le az elmúlt hetet.
Talán nem úgy indult az a hét, ahogy szerettük volna, mert foghíjas lett a csapat. 6 helyett csak 5-en tudtunk elmenni. Jobban oda kellett tenni a vállunkat és vinni a munkának terhét. Így visszanézve, azt látom, hogy a nehezét nem mi vittük, hanem az Úr, és nem csak a munka terhét, hanem bennünket is.
A megismerhető Krisztus: ez volt a hét témája gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt.
„Én vagyok a Jó Pásztor!” – hangzott fel első nap. ÉS nem csak az első nap, hanem az egész hetet átfogta ez az oltalmat és békességet adó tudat. A délelőtti gyermekfoglalkozások végén Fehérke történetét báboztuk el. A hétvégi beszámolón láthattuk, hogy a gyermekekre ez volt a legnagyobb hatással. De nem csak rájuk, hanem rám is. Régóta ismerem ezt a történetet, de mindig szívembe markol, akár hányszor újra olvasom. Kinga fogalmazta meg azt, ami ott volt nekem is mindig a szívemben, hogy: „Magamra ismertem a történetben, mert én is olyan vagyok, mint Fehérke: kíváncsi. És olyanná akarok válni, mint Fehérke.” Bennem ez erőteljesebbé vált a hét alatt, már csak azért is, mert a bábozásnál én voltam Fehérke.
Leginkább a meghitt beszélgetések a Pásztorral, amik hiányoztak mostanában az életemből. Én tudom, hogy milyen a Jó Pásztor karjában lenni, hallani hangját, elmondani neki mindent. Figyelni rá, lépést tartani vele, rá figyelni a halálárnyékának völgyében. De tudom, milyen elveszettnek lenni, kétségbeesetten segítségért kiáltani a szakadékból. Tudom, hogy milye rémülten élni az idegen pásztor nyájában. Tudom, hogy milyen a Jó Pásztor nyájában lenni, de nem a helyemen, hanem valahol a szélen csellengni.
De a nevem Megváltott-Fehérke.
„Én vagyok az élet kenyere.” – második nap.
„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.” Fil.4:19
És az Úr elé hoztuk mindazt, mait szükségnek látunk az életünkbe. Leírtuk egy lapra, és kiterítettük az Úr elé, aki mindazt be tudja tölteni. Annyira jó volt Isten jelenlétében lenni.
„MINDAZ VAGYOK, AMIRE SZÜKSÉGED VAN!”
„Én vagyok a feltámadás és az élet.” – harmadik nap.
Lázár feltámasztása.
Jöttek a hírrel Jézushoz
“Kérünk, gyere gyorsan!”
Lázár beteg,
és a segítséged nélkül,
nem fog életben maradni.
Mária és Márta
látták meghalni a testvérüket.
Ők várták Jézust,
De nem érkezett meg,
és tűnődtek, hogy “Miért?”
A halál felülkerekedett rajta,
S négy napja már el volt temetve,
Amikor valaki azt mondta:
“Hamarosan itt lesz az Úr,
mert már úton van.”
Márta Jézus elé szaladt
és sírva fakadt:
“Uram, ha itt lettél volna,
meg tudtad volna gyógyítani öt,
és még most is élne.”
“De Te négy napot késtél,
és minden reményünk oda van.
Uram, mi nem értjük,
hogy miért vártál olyan sokat.”
De az Ö útja, Isten útja,
nem a tied, és nem az enyém,
És nem nagyszerü?
Amikor Ö négy napot késik,
Ö még akkor is idöben van.
Jézus azt mondta:
“Márta, mutasd meg a sirt.”
De Márta azt mondta:
“Uram, te nem érted,
hogy már négy napja
el van temetve
A kő a sírtól el lett hengerítve.
Aztán Jézus sírt:
“Lázár! Jöjj ki!”
Valaki odaszólt:
“Feltámadt! Feltámadt!”
Te most lehet, hogy
a félelem harcát harcolod,
Sírva jössz az Úrhoz:
“Szükségem van most rád!”
De Ö nem jelenik meg.
Barátom! Ne csüggedj el!
Mert Ö most is ugyanaz,
Ö hamarosan itt lesz,
Elhengeríti a követ az útból,
És neveden szólít téged.
Mikor Ö négy napot késik,
és minden remény oda van,
Uram, mi nem értjük,
hogy miért vártál olyan sokat,
De az Ö útja, Isten útja,
nem a tied, és nem az enyém,
És nem nagyszerü?
Amikor Ö négy napot késik,
Ö még akkor is idöben van.
Az én Istenem HATALMAS!
Amikor Ö négy napot késik,
Ö még akkor is idöben van!
BARÁTOM!
Ö AKKOR IS IDÖBEN VAN!!!
“Én vagyok a világ világossága.” – negyedik nap.
Bartimeus újra lát. “Mit akarsz, hogy veled cselekedjem?” – ez volt Jézus kérdése. Ez volt a kérdése felénk is. És mindenkinek szíve legmélyéből jött a válasz. És én hiszem, hogy Isten komolyan vette mindazt, amit akkor elmondtunk neki.
„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” – záró akkord.
„Fehérkéből igazi vezérkos lett. De soha sem felejtette el Bátort. Szeme mindig a Pásztoron csüggött, leste minden szavát és igyekezett végrehajtani akaratát. Hűséges, okos, bátor vezérkos vált belőle. Szerette a Pásztort, és szerette a nyájat.
Egy este, mikor a karámba érkeztek, a Pásztor magához szólította. Fehérke rosszat érzett finom ösztönével. Szíve ezt dobogta: Veszedelem... veszedelem. A juhok is érezték, nem feküdtek le, feszültséget szagoltak a levegőben. A karámon kívül lépések zaja, furcsa nesz. Visszafojtott beszélgetés", fáklyák fénye kúszik elő.
Pásztor: Rád bízom a nyájat, Fehérke, én most elmegyek.
Fehérke: Hová mész, Pásztor?
Pásztor: Elmegyek, és helyet készítek nektek. Az én Atyámnál sok hely van, de ha nem volna, én most elmegyek, és helyet készítek nektek. Oda, ahol Bátor van, és ahová igyekszünk mi is mindnyájan.
Fehérke: De miért, Pásztor?
Pásztor: Kifizetni az adósságomat. A bűn bére a halál. Én elmegyek, hogy meghaljak helyettetek, hogy nektek örök életetek legyen az én Atyámnál, jönnek a pásztorok, és követelik a váltságdíjat.
Fehérke: És mi a váltságdíj, Pásztor?.
Pásztor: Az én vérem. Ez a váltságdíj értetek. Te vigyázz a nyájra! Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!
Kinn az idegen pásztorok a karámhoz értek. Durva kiáltozásba kezdtek:
Idegen pásztor: Pásztor, gyere ki, fizesd meg a váltságdíjat!
Fehérke: Jaj, ki ne menj, Pásztor! Ezek megölnek téged.
Pásztor: Ennek így kell lennie. A jó pásztor életét adja a juhaiért. De te ne félj! Én veletek maradok mindig. A világ végéig. Vigyázz a nyájra!
M ég egyszer végignézett a nyájon, megáldotta őket, és indult a kapu felé. Fehérke nézett utána, míg eltűnt a kapu mögött. Ó, az az éjszaka! A borzalmak éjszakája. Felejthetetlen maradt minden juh számára. Megkínozták és megölték a Pásztort. Fehérke azt hitte, belepusztul. Legszívesebben odarohant volna, hogy öljék meg őt is, de engedelmeskednie kellett a Pásztor utolsó kívánságának: „Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!" És Bátor szava is ott remegett a szívében: „Vigyázz a nyájra!" Egész éjszaka dörgött az ég. Vaksötét volt. A juhok szorosan összebújva, béna gomolyagba dermedtek.
Fehérke: Bárcsak ne lenne holnap... Bárcsak ne lenne soha reggel
De mégis elmúlt az éjszaka, és vérvörösen kelt fel a nap. Összebújva, reszketve találta a nyájat. Fehérke is sírt, reszketett, tehetetlen, meggyötört, kétségbeesett volt. Mit kezdjen ezzel a szegény, árván maradt, meggyötört nyájjal, mikor maga is tele van félelemmel? Mi lesz a Pásztor nélkül?! Egyszer csak kinyílt a kapu. Fehérke nem akart hinni a fülének. Az a régi, az a drága hang hallatszott újra, amitől felengedett a juhok bénasága, s a szívükből most már felszabadult sírás tört elő. Az a hang, ami az életet jelentette minden juhnak, báránynak: a Pásztor hangja.
Pásztor: Ne féljetek... Én vagyok. Gyertek, kedveseim, indulhatunk
Fehérke: Pásztor, Pásztor, hol vagy?
Pásztor: Mondtam, hogy nem hagylak el, sem el nem távozom tőled... itt vagyok veled a világ végezetéig. Induljatok!
Fehérke: De nem látlak, Pásztor.
Pásztor: De hallod a hangomat. Az én juhaim hallják az én hangom, én ismerem őket, és ők követnek engem.
Fehérke: Követlek, Pásztor. Csak vezess! Légy velem, taníts a te utadra! Azon akarok járni, a te akaratodat akarom cselekedni. Hogy én is tudjam vezetni a nyájat, megtanítsam arra, amit a te követésedhez tudnia kell.
Pásztor: MENAH…kövess engem, és figyelj! Indulunk!
Fehérke felemelte fejét és megindult a Pásztor hangja után. Nem nézett hátra, de remegve figyelte, hogy indul-e utána a nyáj. De a nyáj nem mozdult. Fehérke nem állt meg, indult ki a kapun, a szokott úton. Cendes, amint meglátta, hogy fia megindult, ő is összeszedte magát és elindult. Fehérke egyszerre csak azt vette észre, hogy az egész nyáj szép rendben követi. Nem látta a Pásztort, de hallotta a hangját, és követte, amerre vezeti.
Fehérke: Hol vagy, Pásztor? Mutasd meg, merre menjek!
Pásztor: Itt vagyok, Fehérke. Csak figyelj! És ne félj!
A selymes füvek közül ki volt szedve minden mérges növény. A csendes vizek elkészítve várták őket. A karámban minden juh hallotta a Pásztor hangját a saját szívében, nem kellett egyenként hozzámenniük. Csak lehunyták a szemüket és máris beszélhettek vele. Így járták a hegyeket, fennsíkokat egyre nagyobb bátorsággal, összetartással. Fehérkének – amint elöl ment- eszébe jutott az a nap, amikor a Pásztor énekelve ment mellette. Milyen boldog biztonság töltötte el mindannyiuk szívét! Énekelni kezdett. A nyáj először csak dúdolta, majd énekelte vele együtt:
Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm,
Füves legelőkön nyugtat engem és
Csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja.
Az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyén járok is,
Nem félek, mert Te velem vagy.
A Te vessződ és botod azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt.
Elárasztod fejemet olajjal.
Csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem,
Életem minden napján
És az Úr házában lakozom örökké.
Fehérke így vezette a nyájat hűségesen a Pásztor nyomában, ahogyan megígérte a jó Pásztornak és felejthetetlen barátjának, Bátornak.
És haladt a nyáj hegyre fel, völgybe le, sziklán, szakadékon, fennsíkon át a mennyei karám felé hazafelé.
Fennsíknak nevezném az elmúlt két hetet. Fennsík, ahol a meghitt beszélgetések a Pásztorral felüdítik a lelket. Talán nem minden nap jutunk el a fennsíkra, de a füves legelő és a csendes víz elkészítve vár bennünket.
Szilágycseh. Sószóró. A megismerhető Krisztus. Fehérke. Jó alkalmak a testvérekkel Isten jelenlétében. Címszavakban így írnám le az elmúlt hetet.
Talán nem úgy indult az a hét, ahogy szerettük volna, mert foghíjas lett a csapat. 6 helyett csak 5-en tudtunk elmenni. Jobban oda kellett tenni a vállunkat és vinni a munkának terhét. Így visszanézve, azt látom, hogy a nehezét nem mi vittük, hanem az Úr, és nem csak a munka terhét, hanem bennünket is.
A megismerhető Krisztus: ez volt a hét témája gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt.
„Én vagyok a Jó Pásztor!” – hangzott fel első nap. ÉS nem csak az első nap, hanem az egész hetet átfogta ez az oltalmat és békességet adó tudat. A délelőtti gyermekfoglalkozások végén Fehérke történetét báboztuk el. A hétvégi beszámolón láthattuk, hogy a gyermekekre ez volt a legnagyobb hatással. De nem csak rájuk, hanem rám is. Régóta ismerem ezt a történetet, de mindig szívembe markol, akár hányszor újra olvasom. Kinga fogalmazta meg azt, ami ott volt nekem is mindig a szívemben, hogy: „Magamra ismertem a történetben, mert én is olyan vagyok, mint Fehérke: kíváncsi. És olyanná akarok válni, mint Fehérke.” Bennem ez erőteljesebbé vált a hét alatt, már csak azért is, mert a bábozásnál én voltam Fehérke.
Leginkább a meghitt beszélgetések a Pásztorral, amik hiányoztak mostanában az életemből. Én tudom, hogy milyen a Jó Pásztor karjában lenni, hallani hangját, elmondani neki mindent. Figyelni rá, lépést tartani vele, rá figyelni a halálárnyékának völgyében. De tudom, milyen elveszettnek lenni, kétségbeesetten segítségért kiáltani a szakadékból. Tudom, hogy milye rémülten élni az idegen pásztor nyájában. Tudom, hogy milyen a Jó Pásztor nyájában lenni, de nem a helyemen, hanem valahol a szélen csellengni.
De a nevem Megváltott-Fehérke.
„Én vagyok az élet kenyere.” – második nap.
„Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.” Fil.4:19
És az Úr elé hoztuk mindazt, mait szükségnek látunk az életünkbe. Leírtuk egy lapra, és kiterítettük az Úr elé, aki mindazt be tudja tölteni. Annyira jó volt Isten jelenlétében lenni.
„MINDAZ VAGYOK, AMIRE SZÜKSÉGED VAN!”
„Én vagyok a feltámadás és az élet.” – harmadik nap.
Lázár feltámasztása.
Jöttek a hírrel Jézushoz
“Kérünk, gyere gyorsan!”
Lázár beteg,
és a segítséged nélkül,
nem fog életben maradni.
Mária és Márta
látták meghalni a testvérüket.
Ők várták Jézust,
De nem érkezett meg,
és tűnődtek, hogy “Miért?”
A halál felülkerekedett rajta,
S négy napja már el volt temetve,
Amikor valaki azt mondta:
“Hamarosan itt lesz az Úr,
mert már úton van.”
Márta Jézus elé szaladt
és sírva fakadt:
“Uram, ha itt lettél volna,
meg tudtad volna gyógyítani öt,
és még most is élne.”
“De Te négy napot késtél,
és minden reményünk oda van.
Uram, mi nem értjük,
hogy miért vártál olyan sokat.”
De az Ö útja, Isten útja,
nem a tied, és nem az enyém,
És nem nagyszerü?
Amikor Ö négy napot késik,
Ö még akkor is idöben van.
Jézus azt mondta:
“Márta, mutasd meg a sirt.”
De Márta azt mondta:
“Uram, te nem érted,
hogy már négy napja
el van temetve
A kő a sírtól el lett hengerítve.
Aztán Jézus sírt:
“Lázár! Jöjj ki!”
Valaki odaszólt:
“Feltámadt! Feltámadt!”
Te most lehet, hogy
a félelem harcát harcolod,
Sírva jössz az Úrhoz:
“Szükségem van most rád!”
De Ö nem jelenik meg.
Barátom! Ne csüggedj el!
Mert Ö most is ugyanaz,
Ö hamarosan itt lesz,
Elhengeríti a követ az útból,
És neveden szólít téged.
Mikor Ö négy napot késik,
és minden remény oda van,
Uram, mi nem értjük,
hogy miért vártál olyan sokat,
De az Ö útja, Isten útja,
nem a tied, és nem az enyém,
És nem nagyszerü?
Amikor Ö négy napot késik,
Ö még akkor is idöben van.
Az én Istenem HATALMAS!
Amikor Ö négy napot késik,
Ö még akkor is idöben van!
BARÁTOM!
Ö AKKOR IS IDÖBEN VAN!!!
“Én vagyok a világ világossága.” – negyedik nap.
Bartimeus újra lát. “Mit akarsz, hogy veled cselekedjem?” – ez volt Jézus kérdése. Ez volt a kérdése felénk is. És mindenkinek szíve legmélyéből jött a válasz. És én hiszem, hogy Isten komolyan vette mindazt, amit akkor elmondtunk neki.
„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” – záró akkord.
„Fehérkéből igazi vezérkos lett. De soha sem felejtette el Bátort. Szeme mindig a Pásztoron csüggött, leste minden szavát és igyekezett végrehajtani akaratát. Hűséges, okos, bátor vezérkos vált belőle. Szerette a Pásztort, és szerette a nyájat.
Egy este, mikor a karámba érkeztek, a Pásztor magához szólította. Fehérke rosszat érzett finom ösztönével. Szíve ezt dobogta: Veszedelem... veszedelem. A juhok is érezték, nem feküdtek le, feszültséget szagoltak a levegőben. A karámon kívül lépések zaja, furcsa nesz. Visszafojtott beszélgetés", fáklyák fénye kúszik elő.
Pásztor: Rád bízom a nyájat, Fehérke, én most elmegyek.
Fehérke: Hová mész, Pásztor?
Pásztor: Elmegyek, és helyet készítek nektek. Az én Atyámnál sok hely van, de ha nem volna, én most elmegyek, és helyet készítek nektek. Oda, ahol Bátor van, és ahová igyekszünk mi is mindnyájan.
Fehérke: De miért, Pásztor?
Pásztor: Kifizetni az adósságomat. A bűn bére a halál. Én elmegyek, hogy meghaljak helyettetek, hogy nektek örök életetek legyen az én Atyámnál, jönnek a pásztorok, és követelik a váltságdíjat.
Fehérke: És mi a váltságdíj, Pásztor?.
Pásztor: Az én vérem. Ez a váltságdíj értetek. Te vigyázz a nyájra! Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!
Kinn az idegen pásztorok a karámhoz értek. Durva kiáltozásba kezdtek:
Idegen pásztor: Pásztor, gyere ki, fizesd meg a váltságdíjat!
Fehérke: Jaj, ki ne menj, Pásztor! Ezek megölnek téged.
Pásztor: Ennek így kell lennie. A jó pásztor életét adja a juhaiért. De te ne félj! Én veletek maradok mindig. A világ végéig. Vigyázz a nyájra!
M ég egyszer végignézett a nyájon, megáldotta őket, és indult a kapu felé. Fehérke nézett utána, míg eltűnt a kapu mögött. Ó, az az éjszaka! A borzalmak éjszakája. Felejthetetlen maradt minden juh számára. Megkínozták és megölték a Pásztort. Fehérke azt hitte, belepusztul. Legszívesebben odarohant volna, hogy öljék meg őt is, de engedelmeskednie kellett a Pásztor utolsó kívánságának: „Legeltesd az én bárányaimat! Őrizd az én juhaimat!" És Bátor szava is ott remegett a szívében: „Vigyázz a nyájra!" Egész éjszaka dörgött az ég. Vaksötét volt. A juhok szorosan összebújva, béna gomolyagba dermedtek.
Fehérke: Bárcsak ne lenne holnap... Bárcsak ne lenne soha reggel
De mégis elmúlt az éjszaka, és vérvörösen kelt fel a nap. Összebújva, reszketve találta a nyájat. Fehérke is sírt, reszketett, tehetetlen, meggyötört, kétségbeesett volt. Mit kezdjen ezzel a szegény, árván maradt, meggyötört nyájjal, mikor maga is tele van félelemmel? Mi lesz a Pásztor nélkül?! Egyszer csak kinyílt a kapu. Fehérke nem akart hinni a fülének. Az a régi, az a drága hang hallatszott újra, amitől felengedett a juhok bénasága, s a szívükből most már felszabadult sírás tört elő. Az a hang, ami az életet jelentette minden juhnak, báránynak: a Pásztor hangja.
Pásztor: Ne féljetek... Én vagyok. Gyertek, kedveseim, indulhatunk
Fehérke: Pásztor, Pásztor, hol vagy?
Pásztor: Mondtam, hogy nem hagylak el, sem el nem távozom tőled... itt vagyok veled a világ végezetéig. Induljatok!
Fehérke: De nem látlak, Pásztor.
Pásztor: De hallod a hangomat. Az én juhaim hallják az én hangom, én ismerem őket, és ők követnek engem.
Fehérke: Követlek, Pásztor. Csak vezess! Légy velem, taníts a te utadra! Azon akarok járni, a te akaratodat akarom cselekedni. Hogy én is tudjam vezetni a nyájat, megtanítsam arra, amit a te követésedhez tudnia kell.
Pásztor: MENAH…kövess engem, és figyelj! Indulunk!
Fehérke felemelte fejét és megindult a Pásztor hangja után. Nem nézett hátra, de remegve figyelte, hogy indul-e utána a nyáj. De a nyáj nem mozdult. Fehérke nem állt meg, indult ki a kapun, a szokott úton. Cendes, amint meglátta, hogy fia megindult, ő is összeszedte magát és elindult. Fehérke egyszerre csak azt vette észre, hogy az egész nyáj szép rendben követi. Nem látta a Pásztort, de hallotta a hangját, és követte, amerre vezeti.
Fehérke: Hol vagy, Pásztor? Mutasd meg, merre menjek!
Pásztor: Itt vagyok, Fehérke. Csak figyelj! És ne félj!
A selymes füvek közül ki volt szedve minden mérges növény. A csendes vizek elkészítve várták őket. A karámban minden juh hallotta a Pásztor hangját a saját szívében, nem kellett egyenként hozzámenniük. Csak lehunyták a szemüket és máris beszélhettek vele. Így járták a hegyeket, fennsíkokat egyre nagyobb bátorsággal, összetartással. Fehérkének – amint elöl ment- eszébe jutott az a nap, amikor a Pásztor énekelve ment mellette. Milyen boldog biztonság töltötte el mindannyiuk szívét! Énekelni kezdett. A nyáj először csak dúdolta, majd énekelte vele együtt:
Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm,
Füves legelőkön nyugtat engem és
Csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja.
Az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyén járok is,
Nem félek, mert Te velem vagy.
A Te vessződ és botod azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt.
Elárasztod fejemet olajjal.
Csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem,
Életem minden napján
És az Úr házában lakozom örökké.
Fehérke így vezette a nyájat hűségesen a Pásztor nyomában, ahogyan megígérte a jó Pásztornak és felejthetetlen barátjának, Bátornak.
És haladt a nyáj hegyre fel, völgybe le, sziklán, szakadékon, fennsíkon át a mennyei karám felé hazafelé.
vasárnap, július 06, 2008
szombat, július 05, 2008
Csintalanka
Néhány évvel korábban, tavasz végén, amikor már minden fáról levelek integettek, megszületett Benó, a kis mosómedve. Nagy volt az öröm, mert ő volt az első csemete a családban. Gyorsan nőtt a kicsike, de annyi csintalanság volt benne, amennyi csak belefért egy mosómedve bocsba. Eső után megtalálta mindig a legnagyobb pocsolyát, és „toccs”, beleugrott a közepébe. Ilyenkor Mosómedve-mama jól elporolta a bundáját.
Az erdei iskolában folyton beszélgetett, ő sem figyelt és a többieket sem hagyta figyelni. Játék közben huncutságok jutottak eszébe, amiket meg is tett. Tanítója, a vén róka, sok csintalan csemetét tanított már, de Benó mindegyiken túltett. Így nem volt csoda, ha Mosómedve-papának folyton a tanító panaszait kellett hallgatnia. Benó tudta, hogy megint előkerül a mogyorófa vessző, amivel megint kikap.
- Nem tudom mi lesz ebből a gyermekből! – sóhajtott Mosómedve-mama.
- Csak ne kellene mindig panaszt hallanom rá! – folytatta Mosómedve-papa.
Hamarosan újabb bocs született a családba. Benó őt sem kímélte. Ha iskolából siettek haza elgáncsolta testvérkéjét, aki sírva szaladt haza. A mogyorófavesszővel megint jól elporolták Benót.
Időnként Benó tanítás után leszaladt a patak-partra, ahol estig is elüldögélt. Szeretett ott játszani, fürödni, köveket dobálni a patakba.
Egyik nap, mikor senki nem volt körülötte beszélt a virágokhoz:
Világ virága
Virágja világnak
Vigyázva vagy
Váltig tépve.
Szíve csak úgy dobogott, amikor a virágokat letépte, és csinos kis csokorba szedte. Gondolta meglepi mamáját vele. Örömmel szaladt haza. Hazáig sem érhetett, mert Mosómedve-papa sietett elé, nyomában a vén róka.
- Te haszontalan kölyök! Mindig csak a rosszat hallom felőled! – kiabált Benóra Mosómedve-papa. De akkor már fülön is ragadta fiacskáját.
- Megcsúfítottátok Kerek-erdő legszebb fenyőfáját, és mindezt te találtad ki. – folytatta a szidást a vén róka.
- Nem én találtam ki! – tiltakozott Benó. De hiába próbálta bebizonyítani, hogy ő csak a fejszét kérte el, nem hitt neki senki.
- Megcsúfítottad a fenyőfát, a büntetésed hasonló lesz. Lenyírjuk a bundádat egész a bőrödig. – mondta ki az ítéletet a vén róka.
Ebből sem menekült meg, hiába nem ő volt a tettes, neki kellett bűnhődnie. Szégyenkezve bujkált hónapokon át az erdő sűrűjében, hogy senki se lássa. Ilyenkor a patakpartra ment. Egyik nap egy katica szállt a vállára és próbálta vigasztalni a kis mosómedvét. Szótlanul de vidáman repkedett egyik válláról a másikra. Benó így szólt hozzá:
Katica, katica kedves katica
Ruhád cicomája szemed sarka,
Pompás alakod De csak szótlan,
Nem baj majd én körbejárlak szóval.
Így játszott Benó a katicával nap mint nap. Nem is talált más barátot, mert mindenki csak csúfolkodott vele. Lompi a róka kente Benóra ezt a rosszaságot. Mosómedve-mama sem hitt neki.
Egyik nap, a patak-parton üldögélt és versikét mondogatott:
De a pataknak ruhát nem varrtak
Így kabátjáról se szakadt le gombja.
Bezzeg neki nem volt pikáns szabója
Hogy ne ténferegne már árvíznek
S hogy ne állna rajta jól ez a divat.
Egyszer csak csobbanást hallott a közelben. Felugrott, hogy megnézze, hogy mi történt. Lompi beesett a patakba és segítségért kiabált. Benó azt sem tudta, hogy mit tegyen. Állt egy ideig a parton, majd megsajnálta a fuldokló kis rókát és beugrott a vízbe, hogy megmentse.
A megmentett rókakölyök elszaladt, még köszönetet sem mondott Benónak.
Másnap reggel korán Lompi koptatott a Benó házuk ajtaján.
- Köszönöm, hogy tegnap megmentettél! – mondta lehajtott fejjel Lompi. Még be sem fejezte a mondanivalóját, amikor felbukkant az ösvényen a vén róka és utána az állatcsemeték.
- Tudom már, hogy igazságtalanul büntettelek meg. Lompi bevallotta az igazat, és jelentkezett ma reggel nálam, hogy ő is vállalja a büntetést. Elmondta, hogy a tegnapi bátor tetted miatt szégyellte el magát, és már nagyon nyomja a szívét a hazugság.
- Kérlek, bocsáss meg! – mondta zokogva Lompi.
- Látod, Benó, akinek sok rosszaság van a fején, annak már akkor sem hisznek, ha igazat mond. – mondta Mosómedve- papa, aki Benó háta mögött állt és hallotta, hogy mi történt.
Attól a naptól kezdve Benó egyre kevesebb csínyt követett el. Amikor megnőtt igazi tanító lett belőle. Nagyon szerették őt a kicsinyek. Amikor egy csintalan állatkát látott, mosolygott csendben és eszébe jutott, hogy ő is ilyen volt.
csütörtök, július 03, 2008
Viata mes s-a schimbat
Eram pierdut,eram cazut,eram trist si apasat,
Traiam o viata de suspin,traiam o viata in pacat,
Timpul si-averea o cheltuiam pe lucruri fara de folos,
Dar intr-o zi m-am intalnit cu Isus Cristos.
Viata mea s-a schimbat
Cand Isus m-a eliberat
La Golgota am venit
Iar Cristos iertarea Sa mi-a daruit.
Credinta ce-aveam in inima era doar o teorie,
Tot ce gandeam si ce vorbeam,
Eram pierdut pentru vecie!
Frica si groaza m-au cuprins,eram speriat,cazut jos,
Dar intr-o zi m-am intalnit cu Isus Cristos.
Viata mea a fost schimbata de Cuvantul Domnului,
Viata mea a fost transformata,
Astazi sunt copilul Lui,
Am speranta,sunt fericit,e-atat de frumos
Intr-o zi m-am intalnit cu Isus Cristos!
szombat, június 14, 2008
Nyári eső
Késő este volt. A sötétség elnyelte az utcai lámpa apró fényét, mely mindent kipréselt magából, hogy jó fénybe tüntesse fel a fülledt város mámoros képét. Vihar készülődött. Kavargott a por körbe-körbe, hogy beleszédült az is, aki nézte.
Igyekezni kellene, mert eláztat az eső. Gyorsléptekkel indultam hazafelé. Néhány méter volt csak, s esni kezdett. Az első cseppek jólestek, amint lehűtöttek, de egyre erősebb és hidegebb lett minden csepp, ami reám hullt. Szaladtam, mint aki menekül. Olykor groteszknek láttam magam, amint menekülök az apró frissítő gyöngyszemek elől. A szoknyám csak úgy táncolt a szélben, de mintha ólomsúlyúvá nehezedett volna rajtam. Eláztam. Már nem sokat segített rajtam a menedék, mégis menedéket kerestem. Fáztam. A szél erősen hasogatott. Az enyhe nyári zápor hideg fájdalommá vált testemen. Kihalt volt az utca, csak egy hozzám hasonló ürge bújt az én menedékembe. Megszólított, az idő érdekelte, de kurtán-furcsán leráztam. Mit beszéljek egy hozzám hasonló szerencsétlennel, akinek még esernyője is van, mégis menekül. Erősen a falhoz húzódtam, ahol a szél nem talált meg olyan könnyen. Csepegett rólam az eső, mintha magam is esőfelhő volnék. Reszkettem. Tarisznyámat magamhoz öleltem, talán kevésbé fogok így fázni. Olykor mindent megpróbálunk, hogy segítsünk magunkon, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem ér semmit. Néha oda-odapillantottam sorstársamra, s kicsit motoszkált bennem a lelkiismeret, hogy nem mondtam meg neki az időt. De úgy kell neki, gondoltam kicsit tovább, ernyője van és órája meg nincs. Milyen dolog ez manapság?
Apró jégdarabok potyogtak a lábam elé. Még vártam és küzdöttem a hideg ellen. Elcsendesedett. Kimerészkedtem a menedékemből, otthagyva a másikat. Vissza sem néztem, hogy továbbindult-e vagy sem. Mit bánom én. Szapora léptekkel elindultam. Közel voltam a célhoz, mégis olyan távolinak tűnt. Újra esni kezdett. Már nem álltam meg, hanem szorosan a fal mellett szaladtam, mint egy riadt patkány. Itt-ott a lyukas ereszeknél megkaptam az ösztönző esőadagot a gyorsfutásra. Néztek rám a szárazon maradtak, akik előmerészkedtek.
Hazaértem, s mikor megláttak, nevettek rajtam. Majd én is magamon. Szeretem az esőt, szeretek eláznia nyári esőben, de most ez valahogy nem esett jól.
Járunk így. Van, hogy azon kapom magam, hogy akit szeretek, az bánt meg leginkább, vagy talán tőle jobban fáj. Sír a lelkem, zakatol a fájdalom bennem, mint a nyári zápor az utca kövén.
Igyekezni kellene, mert eláztat az eső. Gyorsléptekkel indultam hazafelé. Néhány méter volt csak, s esni kezdett. Az első cseppek jólestek, amint lehűtöttek, de egyre erősebb és hidegebb lett minden csepp, ami reám hullt. Szaladtam, mint aki menekül. Olykor groteszknek láttam magam, amint menekülök az apró frissítő gyöngyszemek elől. A szoknyám csak úgy táncolt a szélben, de mintha ólomsúlyúvá nehezedett volna rajtam. Eláztam. Már nem sokat segített rajtam a menedék, mégis menedéket kerestem. Fáztam. A szél erősen hasogatott. Az enyhe nyári zápor hideg fájdalommá vált testemen. Kihalt volt az utca, csak egy hozzám hasonló ürge bújt az én menedékembe. Megszólított, az idő érdekelte, de kurtán-furcsán leráztam. Mit beszéljek egy hozzám hasonló szerencsétlennel, akinek még esernyője is van, mégis menekül. Erősen a falhoz húzódtam, ahol a szél nem talált meg olyan könnyen. Csepegett rólam az eső, mintha magam is esőfelhő volnék. Reszkettem. Tarisznyámat magamhoz öleltem, talán kevésbé fogok így fázni. Olykor mindent megpróbálunk, hogy segítsünk magunkon, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem ér semmit. Néha oda-odapillantottam sorstársamra, s kicsit motoszkált bennem a lelkiismeret, hogy nem mondtam meg neki az időt. De úgy kell neki, gondoltam kicsit tovább, ernyője van és órája meg nincs. Milyen dolog ez manapság?
Apró jégdarabok potyogtak a lábam elé. Még vártam és küzdöttem a hideg ellen. Elcsendesedett. Kimerészkedtem a menedékemből, otthagyva a másikat. Vissza sem néztem, hogy továbbindult-e vagy sem. Mit bánom én. Szapora léptekkel elindultam. Közel voltam a célhoz, mégis olyan távolinak tűnt. Újra esni kezdett. Már nem álltam meg, hanem szorosan a fal mellett szaladtam, mint egy riadt patkány. Itt-ott a lyukas ereszeknél megkaptam az ösztönző esőadagot a gyorsfutásra. Néztek rám a szárazon maradtak, akik előmerészkedtek.
Hazaértem, s mikor megláttak, nevettek rajtam. Majd én is magamon. Szeretem az esőt, szeretek eláznia nyári esőben, de most ez valahogy nem esett jól.
Járunk így. Van, hogy azon kapom magam, hogy akit szeretek, az bánt meg leginkább, vagy talán tőle jobban fáj. Sír a lelkem, zakatol a fájdalom bennem, mint a nyári zápor az utca kövén.
szombat, április 05, 2008
Biztos kézben...
De én az Istenhez fordulok, Istenre bízom ügyemet, aki hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul.
Jób könyve 5: 8-9.
péntek, március 21, 2008
Mivel Ő Él...
Because He lives I can face tomorrow.
Because He lives all fear is gone.
Because I know He holds the future,
And life is worth the living just
BECAUSE HE LIVES!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)