Meglátni Istent a helyzetünkben

„…és én ennek örülök” (Filippi 1:18)
Amikor Pál azt írta: „az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja” (Filippi 1:12), akkor éppen börtönben volt, és ezt a helyzetet arra használta fel, hogy Jézusról beszéljen az embereknek. Tovább menve így folytatja: „ismertté lett az egész testőrségben… hogy Krisztusért viselem bilincseimet” (Filippi 1:13) Aztán rámutat arra, hogy: „testvéreink többsége fogságom körülményeiből bizalmat merítve félelem nélkül, bátran szólja Isten igéjét”(1:14). Pál még akkor is, amikor rájött, hogy vannak, akik csak azért hirdetik az evangéliumot, hogy neki gyötrelmet okozzanak, ezt mondta: „Mit számít? Az a fontos, hogy… akár jó, akár rossz indítékból, de Krisztust hirdetik. És én ennek örülök” (Filippi 1:18 NIV). Igazságtalanul tartóztatták le, durván bántak vele, a jövője bizonytalan volt, de Pál Isten kezét látta minden helyzetben. Ezért tudta azt mondani mindenben: „és én ennek örülök”. Micsoda szemléletmód! Micsoda hozzáállás!
Egy évszázaddal ezelőtt, egy bányaszerencsétlenség után Durham püspöke ezt mondta a gyászolóknak: „Nehéz megérteni, hogy Isten miért engedett megtörténni egy ilyen csapást. De mi ismerjük őt, bízunk benne, és minden rendbe fog jönni. Otthon van egy régi selyem könyvjelzőm, amelyet édesanyámtól kaptam. Ha a fonákját nézem, nem látok mást, csak összekuszált fonalakat… úgy néz ki, mint valami óriási tévedés. Azt gondolhatnánk, olyasvalaki készítette, aki nem tudta, hogy mit csinál. De ha megfordítom, és a színét nézem, akkor gyönyörűen ráhímezve ezeket a szavakat látom: AZ ISTEN SZERETET. Ma ezt a fonákjáról nézzük. Egy napon más nézőpontból látjuk majd, és meg fogjuk érteni.” Ha elkezdjük meglátni Istent a helyzetünkben, akkor ki tudjuk mondani: „és én ennek örülök”.

Tornay András: Torz Isten

csodálom a születést
csodálom a halált
bármerre is kutat lelkem
csak torzulást talál

homályos a tükrünk
s darabokban áll
a mustármagban hiszünk
s nem szárnyalunk már

minden vágy és emlék
embernyomot éget
kudarcból és félelemből
raktunk össze téged

Homokszemekben mérve

Egyik homokszem pereg a másik után,
Nézem, s a lehetőségeket latolgatom.
Mennyi pergett már le,
És ami előttem van, azt nem tudhatom.

Homokszemek....

Ó, de sok a szürke, semmitmondó!
De itt-ott megcsillan a fény,
A szürke, közönséges egy kevés időre
Így lesz ragyogó...
Míg alá nem zuhan,
S múltá lesz, ami ma szép jövőt ígér.

Így méri talán Ő is az életem,
S nézi, ahogy lepereg
Egyik szem a másik után...
De Ő, ki Úr az idő felett,
Nem nézi kudarcos tegnapom,
De örül annak, amivé leszek.
 

(2009. október 18.)

Megszűnik a várakozás

Vártam, hogy kinyíljon az ajtó,
Az ajtó, amin beléphetek.
Kinyílt, de nem nekem.
Nekem még várnom kellett.

Sokan várakoztak már előttem.
Ki ígéretre, ki jobb és szebb holnapra.

Az életem várakozás.
Várom: reggel a naplementét,
Este a hajnalhasadást.
A csend után a nevetést, beszédet,
A nyüzsgés után az elhalkulást.
Ősz után a telet, tél után a tavaszt,
Eső után a sziporkázó napfényt,
Tikkasztó meleg után a havat.
Egyik év után a másikat,
A tegnap után a mát,
A ma után a holnapot.
Újra és újra valamit várok.

Rád is várok percről-percre,
Minden más várakozás
Eltörpül mögötte.
Mert amire itt várok,
Csak pillanat, szürke álom.
Nem is tart tovább,
Csak amíg meglátom.
De Rád várni öröm,
Béke, felüdülés, remény, áldás.
S ha megjöttél:
Megszűnik a várakozás.

(2006. nov. 4. )

Kőbe vésve

Bár elfújhatná a szél,
Mint ahogy elfújja az út porát.
Bár elmúlna, mint a tegnapi nap.
Bár lenne kicsit könnyebb vinni,
Ezt a jól megrakott, megrázott
Fájdalom-csomagot.

Mind elmúlik egyszer, tudom.
Mindre ráborul a kegyelem.
De nyoma kőbe vésődik,
Emlékeztet, formál, kifarag, lefarag.
S ahogy lehullnak a darabkák,
Vele hull halálba újra és újra
Valami belőlem.

(2006. november 24.)

Békesség

Fáj. Kétségtelen.
A Szó a békém,
Erőm, reményem.

Te a szeretet.
Én a szeretett.
Tagadjalak meg?
Ó, nem! Soha!
Az én keresztem nehezét,
Erőtlenségem terhét
Te viszed,
És karodban engem is.
Ma is, holnap is…
ÖRÖKKÉ!!!

(2007. máj. 14.)

Meghalt a napsugár

Ott voltam. Láttam.
Játszadozott a vizen,
S megbotlott egy kõben.
Vidám, pajkos,
Kedves és gyermeki.

Azt hittem ragyogni fog
A hideg napokon át.
De nem így történt,
Mert ott voltam, láttam.
Nem játszott tovább.

A vidám, pajkos,
Kedves, gyermeki
Erõtlenné vált.
Látta, mert ott voltam,
Meghalt a napsugár.

(2007. november 25.)

Mai ima

Adj erõt, mert ma úgy látom,
Hogy a magány is jobb
Ennél a hitharcnál.
Balgán lemondanék,
Mert az állhatatosságban
Térdem ereszkedik.

Téged szeretlek,
És ajándékaidat is.
De ajándékod ma még
Az adventben van.
Nem nyújtok ma kívánságlistát,
Csak három vágyam hozom eléd:
Nagyon értékes legyen,
Pénzbe ne kerüljön,
Valami, amit eddig nem adtál még.

(2007. november 25.)

Nincs emberem

Sokszor ülök gondolataim mellett,
Mint a béna a Bethesda partján.
A tehetetlenség olykor teljesen megbénít.
Várom a csodát, a mennyeit,
De nincs emberem.

Kerestem, de mára azt is feladtam.
Embertelenül, tehetetlenség bénaságában
Várlak!

Valóságosabb vagy nekem
Minden földi valóságnál.
Szavad hatalmasabb
Minden emberi szónál.
Mert az emberi ma van,
De holnap elhull,
Mint virág, ha a fagy rálehel.
Te akkor is vagy nekem,
Ha nincs emberem.

(2007. november 10.)

A meccs

Én voltam a játékos,
Az ellenfél, a kapus,
Olykor a bíró is
Egyszemélyben.

Csak a közönség
Nézte igy is, úgy is...

Kikaptam.
Nem tudtam az öngólt kivédeni.