„…éljetek szeretetben…” (Efézus 5:2)
A nagy skót esszéíró és történész, Thomas Carlyle, feleségül vette a titkárnőjét, Jane Welsh-t. Az asszony továbbra is a férjének dolgozott, de megbetegedett. Carlyle, aki nagy odaadással végezte a munkáját, nem igazán vett tudomást arról, hogy az asszony beteg, és hagyta, hogy tovább dolgozzon. De az asszony rákos volt, és végül ágynak esett. Bár Carlyle igazán szerette a feleségét, úgy találta, hogy nincs elég ideje arra, hogy sok ideig mellette legyen, vagy sok figyelmet fordítson rá. Aztán az asszony meghalt. A temetés után Carlyle bement Jane szobájába, és meglátta az asszony naplóját az asztalon; felvette, és olvasni kezdte. Egy teljes oldalon csak egyetlen sor állt: „Tegnap egy egész órát töltött velem, és ez olyan volt, mint a mennyország; nagyon szeretem őt.” A valóság, melyet meglátni addig valamiért túlságosan vak volt, most metsző élességgel hasított belé. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye, milyen sokat jelent Jane-nek. Visszagondolt, hogy milyen sokszor kötötte le a munkája, és egyszerűen nem vett tudomást a feleségéről. Nem látta a felesége szenvedését. Nem látta a szerelmét. A következő oldalra lapozva olyan szavakat olvasott, melyeket sohasem tudott elfelejteni: „Egész nap füleltem, hogy hallom-e a lépteit az előszobában, de most már késő van, és azt hiszem, ma már nem fog jönni.” Visszatette a naplót az asztalra, és kirohant a házból. A barátai találtak rá az asszony sírja mellett, sárral borítva. Szemei vörösek voltak a sírástól, könnyek csorogtak le az arcán. „Bárcsak tudtam volna, bárcsak tudtam volna” – zokogta. Jane halála után nem nagyon próbálkozott az írással. Te is elhanyagolod a szeretteidet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése