Becsületesség (2)

„A becsületeseket feddhetetlenség vezeti.” (Példabeszédek 11:3)

Mindannyian szenvedünk abban, amit a pszichológusok így neveznek: „alapvető meghatározási hiba”. Ez abban áll, hogy ha valami jó történik az életemben, akkor hajlamos vagyok ezért magamnak tulajdonítani az érdemet, de ha kudarcot vallok, ezt mindig a körülményeim hibáztatásával magyarázom. Ha jó eredményt érek el egy dolgozatban, ez azért van, mert okos vagyok; ha siralmasan teljesítek, ez azért van, mert valami (vagy több ellenem összejátszó körülmény) megzavart. Ha az embereknek tetszik a prédikációm, ezt azért van, mert jó igehirdető vagyok; ha nem tetszik nekik, akkor ők túl felszínesek. Még többet ront az alapvető meghatározási hibán az, ahogyan más emberek viselkedését magyarázzuk. Míg a mi saját helytelen viselkedésünket enyhítő körülményekkel magyarázzuk, más emberek helytelen viselkedéséről azt tartjuk, hogy még Jób türelmét is kimerítenék. Ha engem megbüntetnek gyorshajtásért, az azért van, mert a rendőröknek teljesíteniük kell a napi kvótát, ezért csapdákat állítanak fel, pedig azzal kellene foglalkozniuk, hogy bűnözőket fogjanak el. Ha téged büntetnek meg gyorshajtásért, az azt mutatja, hogy nem szabadna a volán mögé ülnöd. Mi a megoldás az alapvető meghatározási hibára? A kegyelem és a bűnbánat. Isten segítségére van szükségünk ahhoz, hogy meglássuk az igazat magunkról. Ő ezt meg is adja nekünk háromféleképpen: a) imádságon keresztül; b) az Ő igéjének olvasásán és alkalmazásán keresztül; c) olyan emberek által, akik szeretnek, és jól ismernek minket; olyan emberek által, akik nem azt mondják nekünk, amit hallani szeretnénk, hanem amit hallanunk kell.