Mire vársz, ha köd takarja
már az utat s ősz avarja?
Fáid ága lombjafosztott.
Jött az ősz, és széjjelosztott
már gyümölcsöt, édes termést.
Nem hagyott, csak bús didergést.
Mire vársz, ha minden hallgat?
Vigaszára színnek, dalnak,
simogató napsugárnak?
Fejed felett felhők járnak,
felhők járnak, varjúszárnyak,
szárnya lomha gyászmadárnak.
Mire várnál, Mi jöhet még?
Új csodát itt ki tehet még?
Arra várok a ködön túl,
Aki titkon felém indul,
hogy a jötte ifjúságba,
száraz ágat dús virágba,
árva lelkem fénybe, dalba
öltöztesse diadalba!
Lomb lehullott, köd leszállott.
Hamvasan föd holt világot.
Mégis most is mindig várni,
mindig menni, meg nem állni,
szolgaságba nem hajolni,
szürke ködbe fényt dalolni:
ez az utam, így kell mennem.
Egyre zeng a titka bennem:
Hogyha mások mind megállnak,
menni bízva, mint a bátrak!
Mit se félni! Hitből élni!
S túl a ködön célhoz érni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése