Barbara Glanz író beszél egy sikeres üzletemberről, aki visszaemlékezett a nyolcadik osztályos irodalomtanárára. A férfi levelet írt a tanárnőnek, és ezt a választ kapta: „El sem tudod képzelni, milyen sokat jelentett nekem a leveled. 83 éves vagyok, és egyedül élek. A családom és a barátaim már mind eltávoztak. Ötven évig tanítottam az iskolában, és a te leveled volt az első köszönetnyilvánítás, amit valaha egy diákomtól kaptam. Néha azon tűnődöm, mire is mentem az életemmel. Újra és újra el fogom olvasni a leveledet, míg meg nem halok.” A sors iróniája, hogy ezt a tanárnőt emlegették a legtöbbször az osztálytalálkozókon, de soha senki nem mondta el neki. Pál nem ismert megalkuvást az igazság hirdetésében, de írásaiban megmutatkozik érzékeny oldala is. Tudva azt, hogy az embernek milyen nagy szüksége van arra, hogy értékeljék, leveleit ilyen szavakkal kezdi: „szüntelenül megemlékezem rólatok… imádságaimban” (Róma 1:9-10). „Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, szüntelenül hálát adok értetek…” (Efézus 1:15-16). „Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok… mert közösséget vállaltatok az evangéliummal az első naptól fogva mind a mai napig. Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára” (Filippi 1:3-6). „…dicsekszünk az Isten gyülekezeteiben veletek, állhatatosságotokkal és hitetekkel, amellyel minden üldöztetést és nyomorúságot elviseltek” (2Thesszalonika 1:4). Elfoglalt, énközpontú világunkban szükségünk van arra, hogy emlékezzünk azokra, akik hatással voltak életünkre; és amikor eszünkbe jutnak, imádkozzunk értük, és találjunk módot arra, hogy köszönetünket kifejezzük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése