„Így azonban jobb [haza] után vágyakoztak, mégpedig mennyei után.” (Zsidók 11:16)
A tizenhatodik-tizenhetedik században virágzott egy keresztyén művészeti ág, amely a festményeken hétköznapi tárgyak szépségét ábrázolta – virágvázát, mandolint, asztalt gyümölcsökkel. Valahol a festményen elrejtve ott volt két tárgy, ami az emberi lét mulandóságára emlékeztetett: egy koponya és egy homokóra. Ezeket a festményeket a művészettörténet vanitas stílus néven tartja számon. A „vanitas” (=hiábavalóság) kifejezés a Prédikátor könyvének egyik szakaszából származik: „Igen nagy hiábavalóság - mondja a Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!... Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad” (Prédikátor 1:2-4). A koponya és a homokóra szimbóluma nem azért volt a képen, hogy komorságot keltsen, csupán emlékeztetőnek szánták arra, hogy minden tulajdonunk és minden teljesítményünk mulandó, ezért nem érdemli meg, hogy szívünk ilyesmihez ragaszkodjon. Arra szolgáltak, hogy felkészítsenek minket arra a percre, amikor Istennel találkozunk, amikor életünk értelme és értéke megmérettetik, és megkapjuk örökkévaló jutalmunkat. Pál apostol nem félt a halálról beszélni, különösen a sajátjáról: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Filippi 1:21). A tizenhetedik században élt püspök, Jeremy Taylor írta: „Mivel nem maradunk itt, emberi létünk csupán egynapnyi átmeneti szállás, ezért máshol kell keresnünk maradandó várost, egy másik országban lévő helyet, hogy ott legyen otthonunk, melynek falai és alapja maga Isten, ott kell nyugalmat találnunk, vagy sosem találunk nyugalmat.” Nemcsak Pál vágyódott a Mennyországba, de az Ószövetség ősatyái és hősei is: „Hitben haltak meg ezek mind… és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön... jobb [haza] után vágyakoztak, mégpedig mennyei után” (Zsidók 11:13-16). Milyen csodálatos kilátás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése