Chuck Swindoll írja: „A sípálya tökéletes állapotban volt. Pozitív hozzáállással indultam neki első síelési kísérletemnek, ezt gondolva: ’Én leszek az első, aki elesés nélkül megtanul síelni.’ Hallottak már az Elefántemberről? A síléceken én a rinocérosz-ember voltam. Kétséges, hogy volt valaha olyan ember, aki többféle módon jött le egy sípályán, vagy többféle pozícióban landolt, vagy több érdekes figurát mutatott be földet érés előtt, mint én. A világ legjobban ösztönző síoktatója foglalkozott velem azon a megalázó napon (igen, volt oktatóm!). Egyszer sem vesztette el a hidegvérét, nem nevetett rajtam, és nem mondta: ’Maga teljesen reménytelen. Feladom!’ Az a kedves, szívélyes hölgy többször segített fel, semhogy meg tudnám számlálni. Újra és újra elismételte az alapokat – mintha még soha nem mondta volna el azelőtt. És bár jobban fáztam, mint az Antarktisz kutatói, ideges és türelmetlen voltam, és többet voltam a hó alatt, mint rajta, ő folyton csak biztatott. Azon a napon Isten feledhetetlenül szemléltette velem a bátorítás értékét. Az ő lelkülete és szavai nélkül, higgyék el, nem maradtam volna egy órányit se, hanem hagytam volna az egészet, és visszamentem volna a faházba, hogy a tűz mellett melengessem a lábam. Ami igaz a sípálya újoncára egy évben egyszer, az még inkább érvényes azokra az emberekre, akikkel minden nap találkozunk. Követelések és határidők szorításában, az aggodalomtól, szerencsétlenségtől és kudarctól sebzetten, csalódottságtól megtörve és a bűntől legyőzetve, valahol a tompa csüggedés és a teljes pánik között élnek. Mindannyiunknak szüksége van biztatásra, és az a szép benne, hogy bárki képes rá!”
Rajta, bátorítsunk ma valakit! Én ezzel az igével...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése