„Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz, és okulj!” (Példabeszédek 6:6)
Túl sokan vagyunk úgy, hogy azt várjuk, hogy valaki jöjjön, és megmondja, mit kell tenniük. Van egy történet egy emberről, aki a herceg és a hercegné szolgálatában állt. Egy napon hivatták, hogy beszéljen vele a gazdája. „James, mióta szolgálsz nálunk?” – kérdezte a hercegné. „Úgy 30 éve, kegyelmességed.” – felelt a férfi. „Úgy emlékszem, azért alkalmaztunk, hogy a kutyára felügyelj” – mondta a hercegné. „Igen, kegyelmességed.” „James, az a kutya 27 éve meghalt” – mondta a hercegnő. „Igen, kegyelmességed” – mondta James – „akkor most mit kíván tőlem?”
Miért nem ragadjuk magunkhoz a kezdeményezést? Mert nem fogjuk fel a semmittevésünk következményeit. Salamon azt írja: „Nézd csak meg a hangyát… Senki sem kell hogy megmondja neki, mit csináljon. Egész nyáron gyűjti az élelmet… És te meddig akarsz tétlenül henyélni? Mennyi ideig maradsz az ágyban? Egy kis szundítás itt, egy kis szundítás ott, egy szabadnap itt, egy szabadnap ott, hátradőlök, lazítok – tudod mi következik ezután?... koldusszegény élet, szegénység lesz állandó vendéged (Példabeszédek 6:6-11 TM).
Mindaz, amit teszünk, és amit elmulasztunk megtenni, mindig utolér minket. Akik elodázzák a dolgokat, úgy végzik, mint az a bizonyos ember James Albery drámaíró művében: „Aludt, ha a hold sütött, és sütkérezett a napon. Úgy élt, hogy mindig készült valamire, de úgy halt meg, hogy semmit sem tett.” Pál azt írja: „Isten mindegyikünknek megadta a képességet, hogy bizonyos dolgokat jól tudjunk végezni” (Róma 12:6 TLB). Élethivatásunk megértésének egyik kulcsa, hogy tisztában vagyunk a képességeinkkel. Tervezgethetsz és készülődhetsz, de csak egy ideig; aztán cselekedned kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése