„Soha nem jutottam volna idáig… az ő kegyelme nélkül.” (1Timóteus 1:15-16 TM)
Ha nehéznek találod, hogy megbocsáss magadnak valamit, amit a múltban elkövettél, akkor lehetséges, hogy azt aratod, amit vetettél. És különösen nehéz (de nem lehetetlen) nem így érezni akkor, ha korábban elítéltél mást ugyanazért. Íme egy igei igazság, amit meg kell értened, el kell fogadnod, és alkalmaznod kell: amíg csak élsz, folyton meg kell bocsátanod önmagadnak és másoknak!
Amikor a bűntudat és a vádlás azt mondja neked, hogy a bűnöd túl nagy ahhoz, hogy Isten megbocsássa, emlékezz arra, amit Pál mondott: „Jézus azért jött, hogy megmentse a bűnösöket. Én vagyok rá a bizonyíték – az elsőszámú bűnös… olyan valaki, aki sohasem jutott volna el idáig a kegyelem nélkül… az ő végtelen türelmének bizonyítéka.” Megtérése előtt Pál üldözte az egyházat, megölte és megkínozta a hívőket. Ő ebből élt! Ha ő meg tudott bocsátani saját magának, akkor te is meg tudsz! Sőt, ha nem teszed, akkor úgy állítod be bűneidet, mintha nagyobbak lennének, mint Isten megbocsátó kegyelme és Jézus vérének megtisztító ereje. És ez még nagyobb bűn: a büszkeség! Ráadásul ha valakinek mindig „gondjai” vannak más emberekkel, akkor lehet, hogy keresni fog valakit, aki megsérti őt; így majd rámutathat, hogy milyen gonosz is az a másik ember, és mindjárt jobbnak látja magát. A büszkeség és az ítélkező magatartás egymást táplálják, úgy, ahogy az alázat a megbocsátást táplálja. Isten azt mondta: „Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem” (Ézsaiás 43:25). Ha alázatos lelkületet öltesz magadra, és arra törekszel, hogy megbocsáss magadnak, úgy, ahogy Isten is megbocsátott, akkor sokkal könnyebb lesz elnézőnek lenni mások hibáival szemben. Próbáld meg, és ámulni fogsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése