Lelkemben csendben kikelt egy virág.
Szép volt, üde, friss és olyan csodás.
Szírmai egymáshoz simulva várták a simogató kezet,
Hogy kinyíljon és ámulatba ejtsen sok kételkedő szemet.
Nap napot követve telt, szálltak hónapok, évek.
És egy kéz szelíden simogatni kezdte.
Türelmesen vártam, mikor bont szírmot,
Illatos kelyhe, mikor látja meg a napot.
A virágot megszerettem,
De szírmot sosem bontott.
A szívem nagyon-nagyon fájt,
Szemem sok könnyet ontott.
Sokáig égette a kérdés szívemet:
„Miért nem nyílt ki lelkem virága?”
De lassan megértettem a választ is:
Azért, mert nem jó kéz simogatta.
(2004. szept. 26.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése